A feljelentő színikritikáról. A NER kultúrpolitikája egyre inkább 3T helyett a „2 T” – támogatott, tiltott – talaján mozog.
Hogyan működött a sajtófeljelentés a Kádár-korszakban? Mit jelentett az ügyvédi és az ügyészi kritika? Hogyan jön mindehhez a NER kultúrpolitikája? Többek között erről beszélgettünk Herczog Noémi színháztörténésszel és kritikussal, akinek a közelmúltban jelent meg Kuss! – Feljelentő színikritika a Kádár-korban című kötete a Kronosz Kiadó gondozásában.
– Évekkel ezelőtt a feljelentőkritika műfaját történelmi fogalomnak véltem volna. Aztán meghökkentő módon valami hasonló ismét megjelent a hazai nyilvánosságban. Mintha évtizedeket utaztunk volna vissza a múltba: belpesti kozmopolitizmusról, ellenséges beállítottságú rendezőkről, tanárokról, sőt tudósokról olvashattunk.
– Valóban. Noha a klasszikus, szovjet – eredetileg sztálinista – mintájú feljelentő kritika retorikáját és bizonyos vonásait tekintve kétségtelenül hasonlít napjaink számos uszító hangú kulturális témájú írásához – részben ezért is esett a választásom erre a témára –, alapvetően különbözik a mai gyakorlattól. Már abban is, ha csak a politikai következményeket nézzük – börtön, internálás, kivégzés stb. A Kádár-korban ehhez képest jelentősen enyhébb szankciók társulnak a feljelentésekhez. Bár ha napjainkkal keresünk megvilágító erejű párhuzamokat, akkor a NER kultúrpolitikája ebből a szempontból szerintem nem annyira a Kádár-kort követi, mert – a financiális cenzúra következményeképpen – egyre inkább 3 helyett a „2 T” (támogatott, tiltott) talaján mozog, igaz, hogy teljesen más körülmények között, mint a Rákosi-korban. A reflexeink viszont a közelmúltból is erednek.
– Hogyan született meg, alakult ki a kádári idők mérsékelten feljelentő kulturális sajtógyakorlata?
– Amikor Kádár János hatalomra került, rögtön belevágott egy konszolidációs kísérletbe, ami az akkori történelmi körülmények, nem kis részben a társadalom ellenállása miatt megbukott. Az utána következő néhány évben hatalmát a restaurációs erőkre támaszkodva, véres eszközökkel építette ki, mígnem megerősödött annyira, hogy megszabaduljon tőlük, és megvalósítsa a konszolidációt. Ebben az átmeneti időszakban, 1957–1959 között az induló Élet és Irodalom szerzőinek és szerkesztőinek tevékenysége megfelelt a párt megtorló-számonkérő irányvonalának, a feljelentő kritika másodvirágzását élte, gondoljunk akár Imre Katalinnak a Magvető „liberális kiadói gyakorlatát” ostorozó írására, amelynek következtében a kiadó igazgatóját elbocsátották, vagy Oelmacher Anna az absztraktot is felvonultató 1957-es tavaszi tárlat elleni támadására. Utóbb azonban mégis elkezdődött a konszolidációs folyamat, amelynek fontos következményeként a rendszernek egyre kevésbé állt érdekében nyílt erőszakkal biztosítani hatalmát. Noha találkozhatunk kivételekkel, a szigorúbb, akár uszító hangvételű vagy kifejezetten eszmei alapú bíráló írások mögött általában csupán pszeudoharcokat fedezhetünk fel.
– Mit jelentett az ilyen esetekben a pszeudoharc?
– A bírálatok gyakran arra szolgáltak csupán, hogy a kötelező ideológiai helyretétel megtörténjen. Miközben a ledorongoló cikkeket komolyabb adminisztratív beavatkozás nem követte. A korszak Aczél Györgyhöz is több szállal kötődő irodalomtudós-kritikusa, a nagy hatalmú Pándi Pál például azzal támadta Major Tamást 1971-ben, hogy gumibotos, tehát erősen áthallásos Rómeó és Júlia-rendezésével meghamisította Shakespeare-t. Mindez látszólag irodalmi vitának tűnhet, holott valójában markáns, az adaptáció társadalomkritikai élével kapcsolatos politikai szálak húzódtak a háttérben. A részben pártos támadás ellenére az előadást egyértelműen kimutatható szankció nem érte. Pándi fellépését ezért fantomfeljelentésnek neveztem, mert jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Persze az is igaz, hogy egy efféle kritika akár a félelmi reflexeken, a beidegződéseken keresztül is előidézhette azt, hogy egy színházigazgató elkezdjen túlteljesíteni.
– Járhatott-e erőteljesebb retorzióval egy-egy kritika?
– Jellemzően a konszolidáció megszilárdulása előtt, 1963-mal bezárólag és a hetvenes évek elején találkoztam retorziókkal. Levehettek műsorról előadásokat, eltanácsolhattak alkotókat az országból, vagy leváltották a „problémás” darabot megjelentető lapok főszerkesztőit, a szerzőt szilencium sújthatta. De azért azt fontos megjegyezni, hogy a feljelentőkritika hangzatos és borzongató csengése ellenére ennek a névleg baloldali rendszernek a legkiszolgáltatottabb csoportja és a feljelentő sajtó legfőbb áldozata is jellemzően a munkásság volt, nem pedig az értelmiség.
– Kötetében olvasható, hogy a kritikus olykor ügyvédi magatartást vett fel. Hogyan lehetett ügyvédként fellépni?
– Kutatásaim során arra döbbentem rá, hogy a Kádár-korszakban a feljelentő kritikák számát messze meghaladják az „ügyvédkritikák”, amikor a bíráló segíteni akart egy-egy, a rendszer szempontjából ellenségesnek elkönyvelhető, de legalábbis necces előadás színpadra állítóinak, ezzel együtt pedig megpróbálta még a látszatát is elkerülni, hogy szándékában állna bármiféle denunciálás. Ennek a mából nézve az a sajnálatos következménye, hogy az öncenzúra mindennapjaink részévé vált.
– Hogyan reagáltak az illetékesek a mellébeszélésre?
– Természetesen kifogásolták, de nem csak ők. Molnár Gál Péter posztumusz megjelent – általa nem megjelentetésre szánt – emlékirataiban utal rá, hogy Ascher Tamásék Kenedi János lakásán kifogásolták kritikáját az Állami Áruházról, amiért megpróbálta benne „elmaszatolni a dacosan ellenálló kicsengést”. Érdekes, hogy MGP máskor épp ellenkezőleg, számos esetben keveredett az itt oly óvatosan elkerült feljelentés gyanújába. Ezeket az eseteket nevezem a könyvben fordított feljelentésnek, amikor a kritikust „jelentik fel” – lásd „lelocsolt locsoló” –, ennek is sokféle fajtája fordult elő, de a lényeg az, hogy a Kádár-kori társadalmi erőtérben bármely negatív kritika – különösen, ha a fennálló ideológia nyelvén íródott és különösen, ha pártközeli fórumon jelent meg – könnyen feljelentőolvasatot kaphatott, akár függetlenül a szerző eredeti szándékától. De a könyvben nemcsak a fordított feljelentést, hanem minden feljelentést innen, tehát az olvasat és a következmények felől értelmeztem. Hiszen még a Rákosi-korban sem érdemes a denunciálást a vélt szerzői szándék felől megragadni. Remek példa erre Lukács György hírhedt pamfletje Madách Tragédiájáról, amelyben szerintem rendkívül megfontolandó szempontokat vet fel erről a problémás darabról, csakhogy akkor jelenik meg, és nem mindegy az sem, hogy a Szabad Népben, amikor Rákosiék nyeregben érezhetik magukat. Ez pedig sok, ma is ismerős kérdést felvet arról, hogy etikus-e a nagy – szellemi – befolyással rendelkezőértelmiségi részéről, ha annak ellenére kimondja véleményét, hogy ezzel esetleg számára is ellenszenves erőknek szolgáltat muníciót.
Ha viszont nem teszi, akkor meddig van még értelme erőltetni azt a műfajt, hogy színikritika, honnan veszi át a teljes uralmat fölöttünk az öncenzúra? Ez a dilemma számomra ma különösen megszólalt. Lukács Tragédia-cikkéről egyébként Standeisky Évának jelent meg nagyszerű tanulmánya az Élet és Irodalomban. Ami pedig az említett illetékeseket illeti, ők jellemzően azt hiányolták, amikor az ideológiai helyretétel elmaradt, például Ács János 1981-es kaposvári Marat/Sade-rendezése esetében. A helyzet persze bonyolultabb ennél, hiszen olykor éppen az ideológiai helyretétel menthetett meg egy előadást, könyvet, éppen ezek a látszatoffenzívák jelentették a Kádár-korszak legtipikusabb feljelentő gyakorlatát. Agárdi Péternek például külön ez irányú kérésére megígérte pártközpontbeli főnöke, Tóth Dezső, hogy nyugodtan megírhatja az őszinte, egyébként negatív véleményét Mészöly Miklós Alakulások című kötetéről, az írót nem éri retorzió. Ezúttal nem is érte.
– Az ügyvédek mellett ugyanakkor megjelentek az ügyész szerepét játszó kritikusok.
– Igen. Például Mészöly Miklós Miskolcon játszott, erősen áthallásos, a hatalom erkölcstelenségét absztrakt módon ábrázoló darabjáról, Az ablakmosóról azután született leleplező, ha tetszik, a betiltást megindokló kritika az Élet és Irodalomban, hogy az előadást már levették a műsorról. Tüskés Tibornak, a darabot megjelentető Jelenkor főszerkesztőjének ezzel együtt más ügyekben is magyarázkodnia kellett, a Jelenkor is a sajtó célkeresztjébe került, végül menesztették a főszerkesztői posztról, Mészölynek sokáig nem jelenhetett meg kötete.
– Előfordult-e, hogy az ügyészi fellépés súlyos retorzióval járt?
– A leglátványosabb eset Galántai Györgyé és az éppen idén ötven éve betiltott balatonboglári kápolnatárlaté 1973-ból. Ez volt a magyar neoavantgárd egyik legfontosabb műhelye, amelyről most az évforduló alkalmából látható is egy kiállítás a Vaszary Galériában. Az egykori ÁVH-s, belügyi újságíró, a Kék fény című bűnügyi műsor alapítója és arca, Szabó László akkor publikálta cikkét a Népszabadságban, amikor a kápolnát már bezárták.
A szöveg üzenet volt a kor hivatalos kultúrájába semmilyen módon nem integrálható underground alkotóknak: ha Magyarországon maradnak, akkor nem lesz lehetőségük ugyanúgy alkotni, dolgozni, ahogy azt addig tették. Szabó személyéről egyébként K. Horváth Zsolt írt remek tanulmányt a Beatkorszak blogon.
– A napjainkkal való párhuzam meglehetősen látványos: a tudományos, a kulturális élet szereplői ellen irányuló írások ugyanolyan következményekkel járhatnak, gondolhatunk akár az egykori Színművészeti Egyetem, akár a Magyar Tudományos Akadémia körüli botránykeltésre.
– Mint ahogy állásvesztéssel járhat, ha valaki a nyilvános térben kormányellenes véleményt fogalmaz meg. Azért írtam meg a könyvet egy számomra nehéz, részben ismeretlen terepen mozogva, mert bár nem vagyok történész, fontosnak tartom, hogy történeti léptékben lássuk a jelenünket. De ez alatt nem sima párhuzamot értek múlt és jelen között. Szovjet mintájú feljelentőkritikákról ma nem beszélhetünk, mert az államszocializmus időszakához képest nagyon sok minden alapvetően megváltozott. Ma inkább a képek erejével lehet hatni, és míg a magaskultúra a Kádár-kornak gyakorlatilag valláspótléka volt, a színház pozíciója ennek a kornak a végleges elmúltával radikálisan megváltozott. Ezzel párhuzamosan nyilván jóval kisebb a súlya a színikritikának is napjainkban.
De azt gondolom, hogy ennek a technikának a mélyebb és differenciáltabb megértésén és az ezekre adott hajdani értelmiségi reakciókon keresztül közelebb kerülhetünk saját mentalitásunkhoz, és nem kizárólag ami a kormánysajtót illeti – legalább annyira, ami az úgynevezett „balliberális” értelmiséget.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 32. számának (augusztus 11–17.) nyomtatott változata.
