Külpolitikai céljai eléréséhez Amerika soha nem riadt vissza változatos gazdasági és pénzügyi szankciók alkalmazásától a világporondon. Bevetésükben azonban szintugrás volt tapasztalható az utóbbi két évtizedben. Hivatalos adatok szerint a – kormányokkal, intézményekkel, személyekkel szemben alkalmazott – szankciók száma közel tízszeresre nőtt, s eléri a tizenkétezret. (Ezek között szerepel egy friss, magyar vonatkozású szankció is: Washington a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény felmondásával gyakorol nyomást Budapestre a globális minimumadóval kapcsolatban.)
A gombamódra szaporodó szankciók láttán az amerikai szakértők többsége úgy véli, hogy Washington „túlzásba viszi” a szankciózást. A Foreign Affairs magazin szarkasztikusan a Szankciók Egyesült Államokáról beszél. Sokan a szankciós eszközök olcsóságában látják az elsöprő siker fő titkát. De ahogy Daniel Drezner, a tekintélyes szakértő mondja: „Két évtized amerikai háborúi, a gazdasági lelassulás, a belső megosztottság és újabban a pandémia behatárolják az USA világhatalmát. A frusztrált elnököknek már kevesebb nyílvessző van a tegezükben, ezért nyúlnak olyan gyorsan a szankciók könnyű eszközéhez.” Drezner félreérthetetlenül az erőviszonyok eltolódására utal, Amerika rovására.
Washington szankciós eszköztárában különösen felértékelődött a pénzügyi büntetések szerepe. Amerika előnyt húz a dollár világvaluta szerepéből fakadó monetáris hatalmából. Komoly kockázat (például vaskos dollárgyöngülés) nélkül képes hosszú távon is fizetésimérleg-hiányt felhalmozni, és tőkebeáramlással – vagyis eladósodással – ellensúlyozni a tartósan alacsony belső megtakarítást.
A monetáris hatalom része a dollár geopolitikai fegyverként való használata, amihez Washington egyre sűrűbben folyamodik. Néhány példa arra, hogyan használják a dolláralapú fizetési rendszerből való kirekesztést. Az USA kezdeményezésére kizárták Iránt, Venezuelát és Oroszországot a nemzetközi pénzügyi infrastruktúra legfőbb eleméből, a SWIFT elektronikus fizetési hálózatból. Az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt bevezetett pénzügyi szankciók keretében Washington blokkolja az oroszok hozzáférését az amerikai hitelkártyacégek hálózataihoz, és megtiltotta új hitel- és adósságügyletek kötését orosz szervezetekkel. Egy szankciós koalíció keretében pedig a Nyugat befagyasztotta az orosz központi bank külföldön elhelyezett, háromszáz milliárd dollárra rúgó devizatartalékát.
Az ismét a tálibok által uralt Afganisztán elleni rendkívül szigorú gazdasági és pénzügyi szankciók számottevően hozzájárulnak a gazdaság összeomlásához és a humanitárius katasztrófához. A független Nemzetközi Válságcsoport szerint „nem valószínű, hogy a gazdaság ellehetetlenítése megváltoztatja a tálibok magatartását, csupán a legsérülékenyebb lakosság helyzetét súlyosbítja.” A napokban Washington tizennégy iraki banknál tiltotta le a dollárban lebonyolított ügyleteket, azzal vádolva őket, hogy amerikai valutával látják el Iránt.
A sokasodó pénzügyi szankciók növekvő kockázatára már a washingtoni Kongresszus is felfigyelt: „Az Egyesült Államok a dollárt egyre inkább külpolitikai célok elérésére használja. A szankciók széles körű alkalmazása korlátozza az amerikai pénzügyi rendszerhez való hozzáférést, és erodálhatja a dollár világgazdasági pozícióját. A Washington által szankcionált kormányok mind erőteljesebben törekednek dollárfüggőségük leépítésére.”
Ebből a szempontból – paradox módon – a dollárt az a Kína szorongatja a legjobban, amely ellen egyetlen komoly amerikai pénzügyi szankció sincs hatályban. Peking hosszú távra tervez, nem a gyors valutarendszerváltás, hanem a fokozatos lépések politikáját követve. A „multipoláris világrend nem létezik többpólusú valutarendszer nélkül” jelszó alatt Kína „nemzetköziesíteni” kívánja a jüant a dollár rovására.
Ukrajna után Pekingnek nem lehet kétsége afelől, hogy Tajvan katonai annektálása után milyen szankciós rezsim várna rá. Ennek tudatában Kína már 2015-ben létrehozta önálló nemzetközi fizetési infrastruktúráját (CIPS). Ennek célja az alapvetően dollárbázisú és washingtoni befolyású SWIFT-rendszertől való függőség leépítése és a potenciális szankciók kivédése. A CIPS-nek már másfélezer tagja van, több mint a felük külföldi.
De Kína megőrizte tagságát a SWIFT-ben is. Az apró lépések pekingi politikájához tartoznak a dollárelszámolást kiváltó, kétoldalú devizacsere-ügyletek, amelyek révén Kína a jüan használatát szorgalmazza a kereskedelemben. (Oroszországban már a jüan a második legfontosabb valuta.) Idén Kína mérföldkőhöz érkezett: a jüan először túlszárnyalta a dollárt az ország nemzetközi fizetéseiben.
Kína nincs egyedül. Különösen az utóbbi években Moszkva drasztikus dollártalanítást hajtott végre. A 200 milliárd dolláros Nemzeti Vagyonalapból száműzték az amerikai valutát, jórészt a jüan javára. Az elharapózó pénzügyi szankciók láttán, kiváltképp a globális Délen, egyre több kormány érzi szükségét annak, hogy korlátozza a dollárban számlázott kereskedelmet és pénztranzakciókat. A BRICS-országok (Kína, India, Oroszország, Brazília, Dél-Afrika) már egy ideje egy közös valutaterven törik a fejüket: ha lesz belőle valami életképes, az a jüanra fog épülni.
Minél gyakrabban rekeszti ki Amerika ellenségeit a dolláralapú fizetési rendszerből, annál jobban sarkallja a többi országot arra, hogy mérsékeljék dollár-kitettségüket, és az alternatív fizetési eszközöket építsenek ki. Mindazonáltal elhamarkodott lenne a dollárkirály közelgő trónfosztását vizionálni. Pedig egyre gyakrabban hallatszanak ilyen hangok. Stephen Roach, az egyik legtekintélyesebb pénzguru szerint „Amerika hamarosan lemondhat a dollár világvaluta helyzetéből fakadó rendkívüli privilégiumairól.” Peter Earle szerint a Washington által túlhajtott pénzügyi szankciók következtében „a dollárnak mint a világkereskedelem ‘közvetítő nyelvének’ a sorsa már megpecsételődött.” Legutóbb Elon Musk, a világ leggazdagabb üzletembere csatlakozott a borúlátó dollárkórushoz.
Noha az Egyesült Államok ma már a globális GDP-ből csak alig egynegyeddel részesül, a világkereskedelemben pedig ennél is kisebb (13 százalék) a súlya, a dollár igen jól tartja magát a világporondon. A nemzeti jegybankok által tartalékolt külföldi valuták közel 60 százaléka dollár. A nemzetközi kereskedelem felét továbbra is amerikai valutában számlázzák, s ehhez hasonló a súlya a nemzetközi kölcsönökben és adósságügyletekben is. A közel 90 százalékra rúgó részarányával pedig egyértelműen a dollár a pénztőzsdék valutakirálya: világszinten tíz valutaügyletből kilencben dollárt cserélnek.
A dollárhegemónia nem robbanásszerűen fog megszűnni. A zöldhasú jövőbeli világpozíciója sok kis tűszúrástól, lépcsőzetesen fog gyöngülni. A domináns bennfentes kulcsvaluta – erős ellenszélben is – még sokáig élvezheti a tehetetlenségi nyomaték előnyeit. Úgy, mint az angol font, amely – annak ellenére, hogy Amerika már a XIX. század végére a világ legnagyobb hatalma lett – csak a második világháború után engedte át vezető helyét a dollárnak.
Minden bizonnyal ennél jóval kevesebb idő kell majd a mainál multipolárisabb valutarendszer kifejlődéséhez. Sok múlik azon, hogy Washington időben felülvizsgálja-e a dollár geopolitikai fegyverként való túlzott alkalmazását, ami éles ellentmondásban van a vezető kulcsvaluta „globális közjószág” szerepével a nemzetközi pénzügyi rendszerben, s amely gyakorlat gyöngíti a dollár rivális valutákkal szembeni pozícióját.
Hosszú távon a mainál jóval kiegyensúlyozottabb, tripoláris – dollár, euró, jüan – valutarendszer kifejlődésére lehet reálisan számítani, amelyben a dollár hegemonikus szerepe csökken ugyan, de még sokáig megőrzi vezető szerepét. A dollár nemzetközi tartalékvaluta súlya már az elmúlt két évtizedben érezhetően csökkent: 2000-ben még 72 százalék volt, de tavaly már csak 58 százalék (az euró aránya 20 százalék, az jüané pedig 3 százalék volt). A csökkenő irányzat tovább folytatódhat, kiváltképp, ha Washington nem fogja vissza a dollárfegyver számolatlan bevetését a geopolitikai ellenfeleivel szemben.
Forrás: Újnépszabadság
