Rövid és kissé leegyszerűsített történelemlecke fiúknak (és lányoknak)
A nagy Szovjetuniónak a cári példák részleges leutánzásával kialakult belső gyarmatosítási gyakorlata azt eredményezte, hogy a közigazgatási határok önkényes megrajzolásával, a történelmi és más nemzeti hagyományokat figyelmen kívül hagyva új területi (és politikai) entitások jöttek létre, melyeket az ott élők (csakúgy mint a Moszkvában uralkodók) idővel elfogadtak, sőt: folyamatos ötleteléssel „továbbfejlesztettek”. Az így kialakult (kialakított) status quo-kat pedig igyekeztek mélyen belebetonozni a bel-, sőt külpolitikai, gazdasági, kulturális, társadalmi-szociális stb. életbe. A sok más gonddal küszködő szovjet embereket nemigen érdekelte a belső határok alakítgatása, át-átrajzolása; mindegy volt, hogy a területi kiskirályok (kis első titkárok…) mely földek fölött gyakorolták a demokratikus centralizmust, és hol aratták (vagy inkább nem aratták) a kenyérhez szükséges gabonát: a kazah-orosz-stb. szűzföldeken, az ukrajnai-orosz búzamezőkön, avagy másutt.
*
Vegyünk elő egy (nálunk; általában Oroszországon és Románián, esetleg Ukrajnán kívül) kevésbé ismert vonatkozást. (Azt a nemzetimagyar baromságot most hagyjuk figyelmen kívül, hogy a moldovai fővárost, Chisinau/Kisinyovot egyre több „elemzésben”, térképen nevezik amatőr magyarságkutatók és nemzeti politológusok Kisjenőnek; vagyis a föltételezett levédiai magyar vonatkozást most felejtsük el, még mielőtt visszacsatolás-követelés nőne ki belőle…)
A XVI. század végéről dokumentálható, hogy a moldován (román; de Románia akkor még nem volt…) Sánta Péter, vagyis Petru Șchiopul herceg a Dnyeszteren túl (trans-Nistru) már elég nagy területeket birtokolt (pontosabban: birtokolt el) a Dnyeszter-menti és Duna-deltai vidéket uralmuk alatt tartó törököktől. (A Dnyeszter orosz – és magyar – folyónév; ukránul: Dniszter; a folyó moldován-román neve: Nistru, ősi – görög – neve: Türasz.) Egy évszázad múlva a terület egy részét Gheorghe Duca moldovai uralkodó már „hivatalosan” is magáénak tartotta, ott adót-vámot szedett. Mígnem a XVIII. században az orosz cár – Szuvorov generalisszimusz látványos hadvezetési sikerei révén – érvényesítette „jogos igényét” a deltavidékre, a század legvégén a későbbi Napóleon-verő Szuvorovra bízva Iszmail és más végvárak védelmét. Később – az orosz-török háború végén – a terület ideiglenesen visszakerült az Ottomán Birodalomhoz, majd a közben megalakult független Román Királyság része lett – Besszarábiával együtt – mint (politika-)földrajzilag ahhoz tartozó terület.
Az első világháborúban Oroszország jelentős méretű területeket vesztett el Európában, köztük Besszarábiát is, mely Romániához került (a Dnyeszteren túli területet kivéve, mely a szovjet állam része lett). A Szovjetunió létrehozása – 1922. december 30. – után a dél-oroszországi (azaz: dél-ukrajnai, Dnyeszter-menti, pontosabban: Dnyeszter-balparti) részeken
1924-ben létrehozták a Moldáv Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot (az akkori területen kívül eső Kisinyov ’fővárossal’; gyakorlatilag Tiraszpol volt a székhely). Románia – Hitler szövetségeseként – a második világháborúban, 1941 és 1944 között elfoglalta (román szóhasználattal: visszafoglalta; ld. még: visszacsatolás…) ezt az egész moldován-ukrán régiót.A szovjet politika az elvesztett Besszarábia környezetében, így a Dnyeszter-melléken is a kommunizmus eszméinek hirdetésével akarta az egykori provinciát „visszacsábítani”. Ennek szellemében született meg az 1930-as években a „moldáv nemzetiség” gondolata, illetve a moldáv nyelv (a román nyelv cirill betűs írásmódjával), hogy így is elkülönítsék Romániától. Jellegzetes gyakorlata ez a belső (korábban a cár által önkényesebben, a szovjet időkben sunyibb módon, a nemzetiségi jogok érvényesítésével álcázott) gyarmatosításnak. Az elfogadott – és sokszor sikerrel megvalósított – gyakorlathoz tartozott, hogy létrehoztak az adott „nemzetiségi entitás” nevével fémjelzett „önálló”, elkülönített adminisztratív egységet (legtöbbször egy másik nemzetiségi entitástól önkényesen elvett területen), majd a kiszemelt nemzetiségi „célcsoportot” durvább vagy finomabb erőszakkal megpróbálták odatelepíteni (ld. birobidzsáni zsidó vagy karéliai finn autonómia). Mindig jelen volt az a hátsó gondolat a szovjet területrendezők fejében, hogy ez az „önálló” (avtonomnij) formáció a későbbiekben (egyszer majd, ha a történelmi szükség és lehetőség úgy hozza) magához édesgeti/csatolja a nagyobbik részt – akár az „anyaországot”. (Volt olyan elképzelés, hogy a „fehér” és pro-fasiszta Finnország egyszer csak önként és dalolva csatlakozik majd a „vörös” Karél-Finn Szovjet Szocialista Köztársasághoz, s ezáltal a nagy Szovjetunióhoz; az a lehetőség a moszkvai vezetők legnyomasztóbb rémálmaiban sem jött elő elő, hogy Finnország egyszer a NATO-hoz csatlakozik…
A Dnyesztermente szovjet „moldovánjai” is egyfajta csalinak számítottak, abban a reményben, hogy lesz majd hová csatlakozniuk a folyó másik partján fasiszta elnyomás alatt sínylődő román besszarábiaiaknak. (Ehelyett a román „fasiszták” a II. világháborúban ideiglenesen magukhoz csatolták Transznisztriát is (csakúgy, mint például Odesszát). Ilyen előzmények után alakult meg 1990-ben (hathatós orosz támogatással, a 14. orosz gárdahadsereg nyomasztó jelenlétében) a szakadár Dnyeszter-menti Moldován Köztársaság – a cirill betűkkel írt Republica Moldovenească Nistreană, amely hivatalosan – de iure – a Moldovai Köztársasághoz tartozik, de az „anyaországnak” ténylegesen semmi beleszólása a Tiraszpol székhellyel („fővárossal”) – de facto – immár három évtizede túlélő Dnyeszterentúl (Transnistria) ügyeibe. Az egykori besszarábiai-moldvai balparti Duna-delta – mint a Dnyeszter felső folyása is – ukrán (azaz: szovjet) fennhatóság alá került; Kijev máig ’ősi ukrán területként’ kezeli az – orosz építésű – izmajili, hotini, avagy az akkermani/tiraszpoli/dnyeszterfehérvári – egykor román várakat. Moszkva pedig – részben Szuvorovra hivatkozva – nem ellenezné, ha a tiraszpoliak (népszavazással avagy anélkül) csatlakoznának az Orosz Föderációhoz – még jobban elvágva ezzel a (maradék) Ukrajnát a Fekete-tengertől (és egyben elejét véve annak is, hogy a teljes moldovai terület a NATO-tag Romániához csatlakozzék).
Próbáljunk ebben a keveredésben, oda-visszacsatolásokban egy mindenki által elfogadható (’igazságos’) status quo (ante) fix kiinduló pontot találni!
