Miközben a kiadók és az irodalmi lapok épphogy vegetálnak, szinte észrevétlenül szárba szökkent egy új, ingyenes és könnyen hozzáférhető fóruma az irodalmi műveknek, ez pedig a közösségi média tere. Ezeknek az oldalaknak a könyvekkel és a folyóiratokkal szemben van néhány vitathatatlan előnyük. A megjelenés azonnali, viszonylag sok olvasóhoz jut el (ha összevetjük a kortárs szépirodalmi művek példányszámával, a szerzőknek akkor sincs okuk szégyenkezni, sőt…), és azonnali olvasói visszajelzéseket tesz lehetővé. Persze, ellene lehetne vetni, hogy a Facebook-irodalmat senki sem szerkeszti (nem korrektúrázza), nincs semmilyen művészeti mércéje. Ez igaz, viszont a szelekciót elvégzik maguk az olvasók.

Tulajdonképpen azonban nem erről akartam ma írni, ezt a bevezetést meghagyom gondolatébresztőnek. Amire viszont mindenképp fel akarom hívni figyelmüket, az egy kortárs szerző, aki rövidprózáját, verseit immár évek óta közli a Facebookon. Abban a szerencsében és megtiszteltetésben van részem, hogy ismerőse vagyok a fent nevezett közösségi oldalon Borbély Albertnek, akinek itt csak prózai műveiről kívánok elmondani néhány gondolatot.

Borbély Albert Magyarország egyik legkeletibb kisvárosában, Sarkadon él. A Kádár-korszakban a helyi cukorgyár adott munkát nemcsak a sarkadiak zömének, de a környékbeli települések munkásainak is. A vidék gazdasági pillérének számító üzem azonban a rendszerváltás után csődbe ment, komoly szociális következményeket vonva maga után. Borbély Albert történetei arról szólnak, hogy miként élték meg a kisközösségek, az úgynevezett kisemberek, ezeket a makroökonómiai változásokat. Egy érzékeny ember néha derűs, máskor elgondolkodtató látleletei ezek a rendszerváltozást megelőző és az azt követő idők emberi dimenziójának.

A szerző avatott ismerője saját közösségének. Olykor tréfásan, szelíd iróniával, máskor megilletődve, tisztelettel beszél hőseiről, de egy pillanatra sem cinikus. Sőt, minden sorából érezni, hogy mennyire szereti városát és az ott élőket. Különös érzékenységgel ragadja meg az egyszerű gesztusokban rejlő emberi szolidaritás megnyilvánulásait, például amikor a szomszédok sült szalonnával kínálják meg a házuk előtt késő estig dolgozó szerelőket, akik egy telefonfülkét helyeztek üzembe.

Műfajukat tekintve Borbély Albert történetei egyaránt minősíthetők tényirodalomnak és szépirodalomnak. Erejüket épp hitelességük adja. Az pedig már a szerzőt dicséri, ahogyan észreveszi a sajátosban az általánost, a hétköznapi esetekben felfedi, és megjeleníti az átfogóbb jelenséget. Másfelől viszont szépirodalomról beszélünk, azért mert Borbély érzékenysége, leírásainak finomsága érzelmi többletet ad műveinek. Stílusa képszerű: szinte magunk előtt látjuk a füstös presszóban kávézgató, majd vaskos tréfák kíséretében munkába induló melósokat „nekem is nevetnem kellett rajtuk, ha nem akartam kilógni a sorból, bár én tudat alatt már akkor is lázadoztam ez ellen, ám másmilyen példa még nem lebegett előttem” – írja egy helyen.
A szerző meglehetősen takarékosan bánik a művészi eszközökkel, ám képei, hasonlatai, metaforái valóságos telitalálatok. Szövegeinek olvasása könnyű és élvezetes. Észrevétlenül vezeti be az olvasót a maga világába, hogy aztán őszintén, önfeledten meséljen. Nekem mindig olyan érzésem van történeteinek olvasása közben, hogy – bár személyesen még sohasem találkoztunk – ott ülök Borbély Alberttel a Rózsa presszóban (vajon megvan-e még?) egy sör mellett, és ő mesél tréfás esetekről komolyan, vagy éppen súlyos dolgokról is könnyeden.

Borbély humora nem mindennapi. Ha a mélyebb összefüggéseket nem is fedezzük fel azonnal írásaiban, sziporkázó, csattanó poénjai rögtön megkapják az olvasót. Ugyanakkor humora nem bántó irónia, ellenkezőleg: szívből jövő derű.

Íme, egy kis ízelítő Borbély Albert rövidprózájából: Hát magát tán a gólya hozta?” – kérdezte viccesen az ápolónő, a rendelő előtt, ahová anyámat vitték valamiféle vizsgálatra a gyulai kórházban, de megfeledkeztek róla, és leges legutoljára maradt.
„Nem, engemet apám csinált, mert szegények voltunk!” – felelte anyám kissé indulatosan, és a szegény emberek dacos büszkeségével, verejtékszagú, kesernyés humorával, amit a fent említett apjától örökölhetett, és amivel azonnal avatott szemmel kiszúrják, ha valaki le akarja nézni, vagy át akarja verni őket.
Azt viszont szegény anyám sem tudhatta, bármennyire parasztosan bölcs volt is, hogy Gólyának hívták a beteghordót, aki őt odatolta.