Az uralkodó elit erkölcsi romlásának természetrajza a huszonegyedik században
Bokros Lajos
Nehéz leírni a súlyos szavakat: emberöltővel a kommunista rendszer széthullása után először a magyar államot, majd növekvő mértékben a hazai társadalmat, mindenekelőtt az értelmiséget, a vállalkozók rétegét és a vidék kiszolgáltatott népességét, a határon belüli és kívüli magyar nemzet vaskos csoportjait lépésről lépésre foglyul ejtette, megrontotta, szétzüllesztette és a világ szégyenévé tette egy mindenre elszánt,
gátlástalan, erőszakos, hazugés tolvaj uralkodó csoport.
A nemzeti-keresztény jelszavak – isten, haza,család – hamis álarca mögött a csőcselékre oly nagyon jellemző módon érzéketlen embertelenség, szenvtelen kegyetlenség, vigyorgó műveletlenség és ordító faragatlanság, azaz teljes erkölcsi romlás mutatkozik. Ez a helyzet messze rosszabb, mint pusztán egy mély gazdasági-pénzügyi válság, vagy akár egy nagyobb társadalmi megrázkódtatás, pártok acsarkodása, öntelt értelmiségiek
öncélú kultúrharca. Ha a nemzetvesztő és társadalomromboló oligarchia uralma valami csoda folytán a közeljövőben véget ér, és a gazdasági, társadalmi károkat okos politikával egy évtized alatt esetleg felszámoljuk, a mérhetetlen erkölcsi kár akkor is legalább egy évszázadra velünk marad, és akadályozza majd a magyar állam újjáépítését, a magyar társadalom meggyógyítását és a magyar nemzet becsületének helyreállítását.
Az értelmező szótár szerint a csőcselék fegyelmezetlen, erkölcsi felelősség nélküli, minden rosszra kapható emberek alkalmilag összeverődött tömege. Nem szoktuk ezt a fogalmat egy országot kormányzó csoport, uralkodó elit vagy pénzzel, anyagi vagyonnal viszonylag jól ellátott társaság jellemzésére használni.
Magyarországon immár több mint egy évtizede állunk döbbenten és bénultan az
előttünk felmagasodott szörny előtt; nem tudjuk jól leírni, szemléletesen, netán megkapóan jellemezni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy képtelenek vagyunk egységesen és eredményesen fellépni ellene, netán legyőzni a tomboló fenevadat.
A magyarországi társadalom végletesen megosztott és megbénított. A hazai oligarchiajelentős rétegeket, csoportokat és szervezeteket fűzött a saját járszalagjára, állami kedvezményekkel megvette, megvesztegette őket, erkölcsi érzéküket eltompította, másokat pedig eredményesen eltaszított, elüldözött és tehetetlenségre kárhoztatott.
A valamikori jogállam kezdetleges építményei képtelenek voltak ellenállni a vihar pusztításának – hazánk immár emberöltőre mély társadalmi-erkölcsi válságba süllyedt. A leszakadás be van programozva. Ebből a cikkből tudatosan kihagyom mind a kormány gazdaságpolitikájának, mind pedig a magyar gazdaság helyzetének elemzését. Nemcsak azért, mert ezt már számos alkalommal megtettem, hanem elsősorban azért, mert föl akarom hívni a figyelmet arra, hogy az önkényuralmi rendszert ma már mindenekelőtt teljes erkölcsi romlottsága miatt kell felszámolni, mert ez – hasonlóan az 1944-es nemzetvesztéshez – totális erkölcsi csődbe taszítja immár az egész országot.
A bevezető után Bokros Lajos sorra veszi a főbűnöket.
Első főbűn: nyílt zsarolás
Minden kormány megteszi, hogy nem mindent mond el az állam polgárainak. Az
elhallgatás néha szükséges lehet, sőt életet ment, különösen, ha az ellenség a kertek
alatt bujkál. A szándékos hazugság és a nyílt zsarolás azonban minőségi különbséget
jelent, és szinte példátlan hazánk történelmében.
A társadalom tagjainak tudatos félrevezetését az Orbán-kormány azonnal megkezdte. 2010. október 25-én az Országgyűlés elfogadott két fontos törvényt: az első nyomán az állam tizennégy hónapra felfüggesztette a magánnyugdíjpénztári tagok díjbefizetéseinek átutalását saját pénztárukba, a második megszüntette a tagság kötelező jellegét, és megnyitotta a lehetőséget arra, hogy a tagok visszalépjenek a felosztó-kirovó társadalombiztosítási (tb) nyugdíjrendszerbe. Alig egy hónap múlva a kormány elfogadta a két törvény végrehajtásához szükséges részletszabályokat. Az akkori gazdasági miniszter, mai jegybankelnök kijelentette: aki nem lép vissza a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe, annak a munkáltatója hiába fizeti be a járulékot, nem kaphat állami nyugdíjat. Veretes mondat hangzott el: aki marad a magánpénztárban, az kiszervezi magát a társadalmi szolidaritásból.
Ez nyílt zsarolás volt, a társadalom makacs és kitartó tagjainak jelentős vagyoni kárral való, akkor még nyíltan és többszörösen alkotmányellenes megfenyegetése. Nem csoda, hogy a magánnyugdíjpénztári tagok 97 százaléka megrémült és visszalépett a tb-be. Nem mellesleg ez volt az a pillanat, amikor a jogállam halálos sebet kapott, a jog
a politika engedelmes kiszolgálójává, hajtószíjává süllyedt.
Második főbűn: hülyének nézni a népet
2022 őszén-telén a kormány elárasztotta az országot a világ legocsmányabb plakátjával, egy zuhanó bombát ábrázolt, amire az volt ráírva, hogy szankció. Üzenet: az Oroszország elleni uniós szankciók tönkreteszik Magyarországot. Mivel az Orbán-kormány az eddig elfogadott kilenc szankciós csomagot minden alkalommal megszavazta, egyenesen adódik a logikus következtetés: a magyar kormány tehát
tönkreteszi Magyarországot. Két eset lehetséges. Vagy a kormány teljesen hülyének
nézi a népet, és nem hiszi, hogy a társadalom megérti az üzenet hallatlan hazugságát.
Vagy a kormány tudja, hogy propagandája mérhetetlenül alacsony színvonalú, de
éppen erre a szintre kívánja leszorítani az állampolgárok gondolkodását, érzelemvilágát is.
Harmadik főbűn: madarat tolláról
Orbán Viktor biztos kézzel válogatja ki a világ vezető politikusai közül barátait, példaképeit, függetlenül attól, hogy azok imádata szolgálja-e hazánk érdekeit. Azok a személyek azonban, akikhez a magyar kormányfő dörgölőzik, egytől egyig a nemzetközi politikai élet legalját képviselik: a szélhámos-csaló Trump, a fegyveres küzdelmet dicsőítő volt brazil elnök, Bolsonaro, aki ugyancsak védőernyőt húzott föl a jogállami demokráciát erőszakkal megdönteni kívánó hívei fölé, az Ukrajna elleni orosz imperialista háború kezdeményezője, a háborús bűnökkel vádolható Putyin elnök, a kelet-turkesztáni népirtás apostola, a tibeti kultúra elnyomója, a hongkongi jogállamot megszüntető Hszi Csin-ping, aki a demokratikus Tajvan elleni fegyveres fellépés fenyegetésével igyekszik lázban és sakkban tartani az egész világot.
Negyedik főbűn: a „Nyugat alkonya”
Önkényuralmi rendszerek mindenhol hazudnak, de mégsem mindegy, milyen alaphazugságokra épülnek. Nálunk immár tizenhárom éve visszatérő őrület a Nyugat hanyatlásáról és a Kelet felemelkedéséről szóló kormányzati közbeszéd. Az erkölcsi hullát képező nemzetközi példaképek felvillantása mögé azt a hitet szervezik, hogy azért kell őket követni, mert náluk van az erő, ők a jövő zálogai.
Pedig a helyzet nem így áll. Ma éppen a Nyugat erősödik. Az USA vezető szerepe továbbra is megkérdőjelezhetetlen , a NATO egysége (a jelentéktelenné silányult Magyarország nélkül is) megerősödött. Kína felemelkedése megtorpant. Ne legyen félreértés, senkinek sem érdeke a Kelet hanyatlása. A hazai önkényuralom propagandistái még azt sem ismerik föl, hogy a világfejlődés nem feltétlenül nulla összegű játék. Jó lenne ünnepelni a demokratikus Oroszország és Kína előrehaladását, noha az ottani fejlődés nem mehet, de nem is menne szükségképpen a Nyugat rovására.
Ötödik főbűn: hajlam a fasizmusra
Persze nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar kormány Putyin kegyeit keresi. Egyrészt tudható, hogy az orosz elnök azzal bízta meg magyar kegyencét, hogy szakmányban igyekezzék gyengíteni a Nyugat, különösen az Európai Unió egységét. (Cserébe magasabb áron kapjuk a gázt az oroszoktól, mint nyugatról.)
Másrészt még fontosabb, hogy a fényes oroszbarátság mögött ideológiai tükör áll: a hazai önkényuralom csodálja a fasiszta jellegű oroszországi önkényuralmat. Ezen a téren már minden ki van találva: (1.) a vezérelv, (2.) az erőszak dicsőítése és alkalmazása még akkor is, ha az – egyelőre – csupán szóbeli, (3.) testvéri népek és menekültek elleni gyűlölet felkeltése, folyamatos táplálása, megveszekedett nacionalizmus, (4.) a magyar történelem durva meghamisítása (Horthy-kultusz, Szabadság téri emlékmű), (5.) a jogállam szétverése, minden egyensúly és ellensúly leépítése, az állam elvileg korlátlanná emelése, (6.) fennhéjázó, büszke szabadságellenesség, a gazdaság és a társadalom betegségeire csodaszerként tálalt illiberalizmus. Már le sem érdemes írni, annyira nyilvánvaló: illiberális demokrácia nem létezik.
Hatodik főbűn: az oktatás tudatos szétverése
Ahhoz, hogy a csőcselék értékrendje széles körben és tartósan elfogadottá váljon, egyrészt tönkre kell tenni az oktatást, másrészt aláásni a magaskultúrát. Mindkettő évtizede folyik, noha rejtetteb módon, mint az immár büszkén vállalt nyíltszíni lopás. Már az önkényuralom legelején kezdetét vette a közoktatási iskolahálózat központosítása, ami először csak a kinevezések és a pénzügyek átfogó kormányzati irányításában öltött testet. Időközben kiderült a lényeg: a tanszabadság visszavonása, a verseny megszüntetése, az értékrendi sokszínűség felszámolása. A hírhedt KLIK mellett immár hatvan darab tankerületi központ végzi az iskolák működési mozzanatainak aprólékos szervezését és ellenőrzését. Napjainkra a bekebelezés nagyjából befejeződött a felsőoktatás területén is. Az önkényuralmi kormány a legtöbb egyetem tanári karát, sőt még nagyon sok diákvezetőt is megvett a vagyoni önállóság és a magasabb jövedelem ígéretével: megalakultak a tanszabadság teljes felszámolására szerződött, szélsőségesen túlfizetett, a kormányhoz közel álló kegyencekből összerakott kuratóriumok.
Hetedik főbűn: hatalom és pénz összeolvadása
Természetesen itt tágabb értelemben a romlott hatalom és az ellopott, eltitkolt vagyon összeolvadásáról van szó. Ennek a „legszebb” megnyilvánulása, a jéghegy csúcsa volt tizenegy évvel ezelőtt a baltás gyilkos Szafarov kiadása Azerbajdzsánnak. A személyi szolga a külügyi és a külgazdasági tárca teljhatalmú irányítója lett. Azóta, több mint nyolcéves munkálkodása során felmérhetetlen károkat okozott hazánknak. Elsősorban neki köszönhetjük az ország immár teljes, tökéletes elszigeteltségét a NATO, az EU és a visegrádi négyek közösségében. Az önkényuralmi rendszer hatalma fenntartásához kiépítette az oligarchiát tápláló folyamatos jövedelemelvonás rendszerét. Az állam költségvetése és az oligarchia zsebe hézagmentesen illeszkedik, tartalmuk összefolyik. Rendes és különadók, hatalmas európai átutalások áramlanak az állam háztartásába, aminek jelentős része vállalati támogatások, közbeszerzési pályázatok, közérdekűnek álcázott alapítványok csatornáin keresztül az oligarchia pénztárcáit duzzasztja. Nyilvánvaló, hogy az önkényuralomnak semmi sem drága, amikor hatalmának meghosszabbítása érdekében megroppantja az ország lelkét, szívét és erkölcsi gerincét.
Időszerű-e Kölcsey himnusza?
A magyar történelem nagyon megterhelt önsorsrontó szakaszokkal. Ilyen volt a tizenharmadik század, amikor a belső viszálytól szaggatott uralkodó osztály képtelen volt megvédeni az országot a mongolok rettenetes pusztításától. Két évszázad fellendülése (Károly Róbert, Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás) után az önző, pökhendi feudális uralkodó osztály hosszú másfél évszázadra átengedte hazánkat a török hódítóknak, akiktől a magunk erejéből és a magunk megosztottságával talán sohasem tudtunk volna megszabadulni. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik század Magyarország fénykora volt egy valódi európai középhatalom keretei között. (Ma regionális középhatalmi szerepről ábrándozni, sőt azt nyilvánosan hangoztatni műveletlenségre, ostobaságra vall.)
Az első világháború előtt és alatt a félművelt és maradi, hasonlóan középhatalmi lázálmokban ringatózó hazai nemesség mint uralkodó osztály mindent megtett Magyarország pusztulásáért. A rövid huszadik századi történelem negatív figurák sorozatát kínálta föl: Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás, Kádár János a maguk részéről mind-mind jelentősen és aktívan hozzájárultak Magyarország további politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális és erkölcsi hanyatlásához. Kétséget kizáróan mindannyian az Európában akkor éppen uralkodó negatív irányzatok sokszor lelkes hívei, de mindenképpen engedelmes kiszolgálói voltak, és egyáltalán nem használták ki a rendelkezésükre álló szűk mozgásteret sem.
Az újabb századfordulót körülölelő két évtized – minden hiba és fogyatékosság ellenére – végre megcsillantotta a reményt, hogy hazánk újból felemelkedhet az európai fejlődés főáramába. Szerencsénk volt, mert az alkalmat kivételesen kedvező külső körülmények (Gorbacsov fellépése, a szovjet birodalom szétesése) kínálták föl. Ezt a reményt törte össze azután számunkra a csőcselék váratlan és hosszúnak ígérkező uralma.
Fölösleges a vita. Kölcsey Ferenc kétszáz évvel ezelőtt papírra vetett nemzeti gyászdala ma is abszolút időszerű. Hagyjuk békén.
Az Élet és Irodalomban megjelent írás rövidített változata. A teljes írás itt olvasható: A csőcselék uralma Magyarországon.
Forrás: Újnépszabadság
