Kozmosz – Egy személyes utazás címmel 1980-ben vetítette le az amerikai, közszolgálati PBS az akkor már világhírű Carl Sagan által írt és narrált, a világegyetemről és benne az emberről készült sorozatot. Túlzás nélkül állítható, hogy az mérföldköve volt a tudományos ismeretterjesztő műsoroknak. A sorozatot több mint hatvan országban adták, és nem tévedés: 500 milliónál is több nézője volt. A tizenhárom részes széria két Emmy-díjat és Peabody-díjat is nyert, különlegesnek számító vizuális effektek egész sorát mutatta be, Vangelis éteri hangzású aláfestő zenéje pedig méltó párja volt Sagan narrációjának.
Sagan már a sorozat előtt is közismert csillagásznak számított. Nevéhez fűzödőtt többek között a Vénusz felszínét kutató Mariner–2-es, a Marsra leszálló Viking–1-es űrszonda tervezése, Pioneer–10 és Pioneer–11-en fedélzetein elhelyezett tábla, a Voyager űrszondán elhelyezett, hangsávokat rögzítő aranybevonatú rézlemez vagy a SETI-program elindítása. Sagan meg volt róla győződve, hogy kell lennie értelmes, magasan fejlett technológiai civilizációval bíró idegeneknek a világegyetemben – a Drake-egyenletnek számára milliókban mérhető volt a megoldása, így aztán Frank Drake-kel közösen közreműködött az Arecibói-üzenet megfogalmazásában is. Nem csak mint ismeretterjesztő, hanem mint valódi tudós is kiváló volt (bár egyesek szerint inkább csak szerencséses találgatott). Az elsők között feltételezte, hogy a Vénusz az elszabadult üvegházhatás miatt forrósodott fel, illetve felvetette, hogy a Marson régen lemeztektonikai jelenségek (horizontális kéregmozgások) lehettek. Egyúttal meg volt győződve arról is, hogy a vörös bolygón valaha élet volt. Egyetemi tanárként útnak indította Bill Nye-t és Neil deGrasse Tysont is, aki később a Kozmosz sorozat felújított változatának lett a narrátora. Elegáns stílusban írt és kiváló előadó volt, bár mind a tudományos közösségen belül, mind a politikai életben voltak, akik személyét nem kedvelték túlságosan – Sagan fiatalkorában a hadseregnek dolgozott a nukleáris részlegen, és kutatásai során rájött, egy nukleáris háború az egész világot elpusztíthatja, így aztán később, már befutott tudósként felszólalt a fegyverkezés ellen. (Ő alkotta meg a „nukleáris tél” kifejezést is.) 1977-ben Pulitzer-díjat kapott a két évvel korábban megjelent Az Éden sárkányai című könyvéért. Halála idején az egyik legismertebb tudós volt a világon, könyveinek és filmsorozatának pozitív fogadtatása miatt talán a legnagyobb hatású csillagász is.
Carl Sagan 1934. november 9-én született New Yorkban, kimondottan szegény, a vallásukat korlátozottan gyakorló ukrán zsidók sarjaként. Gyermekkorában nagy hatással volt rá az 1939-ben New York egyik parkjában elásott Westinghouse időkapszula, amely felkeltette érdeklődését a tudomány iránt. Családjában hatalmas sokként hatott Hitler antiszemitizmusa, majd magának a holokausztnak a ténye. A fiatal Carlt ez kevésbé érintette, hiszen ő nem ismerte Ukrajnában maradt rokonait, ám a családban az aggódó hangok megalapozták későbbi háborúellenes nézeteit. Már kiskorától kezdve élénken érdeklődött a természet iránt, és utólagos elmondása szerint már ötévesen egyedül ment el a helyi könyvtárba, miután anyja olvasójegyet vett neki. Meg akarta tudni, mik a csillagok: később, amikor Bill Nye azzal kereste meg, hogy egy tudományos műsort szeretne gyermekek számára készíteni, azt a tanácsot adta neki, hogy a műsorában ne lebutítsa a tudományt a gyerekek számára, hanem emelje fel őket a tudomány szintjére. Vallotta: „a gyerekeket érdekli a tudás. A gyerekek rezonálnak a tiszta tudományra.” Hat-hétéves éves volt, amikor egy barátjával elmentek a manhattani Amerikai Természettudományi Múzeumba, ahol a Hayden Planetáriumot is meglátogatták. Szülei, látva Sagan tudományos érdeklődését, természettudományos könyveket vettek neki. De a fiatal Carl számára H. G. Wells vagy Edgar Rice Burroghs könyvei voltak az elsődleges inspirációk.
Sagan végül négy egyetemi címet is szerzett: fizikus, asztronómus, planetológus és asztrofizikus lett. 1958-tól a hadseregnek dolgozott, egy a Holdon felrobbantott atombomba lehetséges hatásait modellező projekten. 1961-ben megjelent a Vénusz légköréről szóló cikke a Science magazinban, aminek hatására a massachusetts-i Harvard Egyetem két csillagásza, Fred Whipple és Donald Menzel tanársegédi állást kínált fel számára. A fiatal Sagan ezt nem fogadta el, hanem azonnal adjunktusi kinevezést kért, amit a két egyetemi tanár kijárt neki, így Sagan 1963-tól 1968-ig a Harvardon kutatott és tanított. Innét viszont távozott, mivel az egyetem megtagadta az egyetemi tanári véglegesítését. Ennek fő oka az lehetett, hogy Sagan már akkor is egyszerre több mindennel foglalkozott, míg a Harvard részéről a kutatók felé az lett volna az elvárás, hogy egy bizonyos részterületre specializálódjanak, és azon belül érjenek el világszínvonalú eredményeket. Sagan nem az ismeretlenért hagyta ott a Harvardot: Thomas Gold már korábban felajánlott neki egy, a Harvardhoz hasonlóan szintén a Borostyán Ligába (Ivy League) tartozó Cornell Egyetemre szóló állást, így Sagan a New York állambeli Ithacába költözött. Ott haláláig volt a fakultás tagja, kezdetben docensként, majd 1970-tól véglegesített egyetemi tanárként, 1976-tól pedig a David Duncan Asztronómiai és Űrtudományok Professzora lett.
Sagan kezdettől fogva az 1958-ban alapított NASA tudományos tanácsadója volt, munkája során az Apollo űrhajósaival is kapcsolatba került, és részese volt majdnem minden kezdeti űrszonda tervezésének. Későbbi éveiben hangsúlyosan fellépett a fegyverkezés, főleg a nukleáris fegyverkezés, illetve a környezetszennyezés, elsősorban az üvegházhatású gázok levegőbe pumpálása ellen. 1995-ben, halála előtti évben megjelent Korok és démonok (eredeti nyelven: The Demon-haunted world: science as a candle in the dark) című könyvében pedig élesen kikelt a tudatlanság terjedése, a média lebutító hatása és az egyre fokozódó komplexitásban egyre szűkebb látókörrel bíró társadalommal szemben – és a bigott vallásosság ellen is. Sagan ugyanis a vallásokat összeegyeztethetetlennek tartotta a tudományos módszerrel. Az utóbbi ugyanis – hipotézisek felállítása, kísérletezések, mérések, hipotézisek kiigazítása, nyitottság minden új elgondolásra s vele együtt kíméletlen kritika minden régi és új elmélettel szemben – garantáltan újra és újra ugyanazt az eredményt adja, emiatt a tények bemagolásához képest a valóság megismerésének módszerét fontosabbnak vélte. Úgy vélte, hogy a demokrácia megőrzéséhez a tudást is demokratizálni kell, mert széleskörben elterjedt, megalapozott tudás nélkül az embereket át fogják verni a zsarnokságra törő politikusok.
Sagan legnagyobb öröksége a már említett Kozmosz című sorozat. Félmilliárd nézője közül egészen biztos több millióval szerettette ezen keresztül meg a tudományt, vagyis a tudományos gondolkodást. Méltó folytatást kapott 2014-ben Neil deGrasse Tyson narrálásával Kozmosz – Utazás a téridőben alcímmel, majd még egy folytatást 2020-ban, Kozmosz – Lehetséges világok néven. Mindkettő producere a főleg rajzfilmekből ismert, sci-fi rajongó Seth McFarlane volt, Sagan harmadik feleségével, Ann Druyannal együtt. A három Kozmosz-sorozat az Imdb adatbázisában a négy legtöbbre értékelt csillagászati témájú dokumentumfilm között van. Kapcsolat című könyvéből halála után egy évvel készült film Jodie Foster főszereplésével.
„Nézd csak azt a halványkék pöttyöt. Azt, ott. Az az otthonunk. Azon a kis pöttyön található mindenki, akit szeretsz, akit ismersz, akiről valaha hallottál, minden egyes ember, aki valaha élt. […] Minden egyes szerelmespár, minden édesanya és édesapa, reményteljes gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcstanár, minden korrupt politikus, minden »szupersztár«, minden »legfelsőbb vezető«, minden szent és minden bűnös fajunk történetéből azon a kis pici, napsugár által megvilágított porszemen található.”
Carl Sagan 1996-ban hunyt el, miután két éven át küzdött csontvelőrákkal. Hamvai szintén azon a halványkék pöttyön, a Cornell székhelyén, Ithacában vannak. Öröksége él: 2023-ban a Halványkék pötty címet viselő, 1994-ben kiadott könyvre tette le hivatali esküjét a Goodard Űrközpont frissen kinevezett vezetője.
