A bűn banalitása

Federico García Lorca halálának körülményeit hosszú időn át bizonytalanság és legendák övezték.

Federico García Lorca halálának körülményeit hosszú időn át bizonytalanság és legendák övezték. Az utóbbi években több könyv is megjelent róla, amelyek közül a legfontosabbak a hispanista Ian Gibson munkái, a Lorca halálá-tól (1971), amelyet a francoista Spanyolországban betiltottak, Az ember, aki megölte Lorcát-ig (2007). Néhány hete a spanyol könyvnapra jelent meg Miguel Caballero Pérez Las trece últimas horas en la vida de García Lorca című könyve, amelyben hosszú évek kutatása alapján részletesen feltárja „az utolsó tizenhárom óra” eseményeit és a kivégzők személyét, s hogy melyiküknek milyen érdeke – családi viszály, politikai karrier, köztársasági rendőrségi múlt feledtetése – fűződött ehhez a gyilkossághoz 1936. augusztus 17-én, * pontosan egy hónappal a köztársaság elleni jobboldali felkelés kitörése után, amikor már világos volt, hogy ki-ki a helyi tisztogatásban való részvétele alapján számíthat majd az új rendszer elismerésére. Az alábbiakban Antonio Muñoz Molinának a kötetről a Babelia mai számában megjelent írását közöljük fordításban.

Lorca és családja granadai házukban. A képről hiányzik Concha húga, akivel a költő az alábbi képen látható, s akinek férjét, Granada volt polgármesterét Lorca
letartóztatásának reggelén gyilkolták meg.

Szükségét érezzük, hogy felnagyítsuk a tragikus dolgok okait. Megdöbbentő vagy rettenetes dolgok esetében babonás képzeletünk hasonlóan rendkívüli okokat követel: hogy a nagy gazemberek és zsarnokok egyedülállóan okosak és agyafúrtak legyenek, hogy a háborúk kirobbantóit a gonoszság legelvetemültebb formái sarkallják, hogy a legsúlyosabb bűnök mögött alaposan kitervelt összeesküvések álljanak. A szörnyűségek megrettentenek minket, de talán még jobban megrettentene az a lehetőség, hogy elkövetőiket jelentéktelen vagy banális rugók mozgatták, sőt szinte mellékesen tették, amit tettek. Szükségünk van rá, hogy az események valamilyen grandiózus tervvel összhangban történjenek, hogy az okok és a következmények arányban álljanak egymással. Az isteni elrendelés keresztény tanításának és Newton mechanikájának örökösei vagyunk: ha valami megtörtént, az azért történt, mert meg kellett történnie, s a történésznek meg kell rajzolnia a vonalat az okául szolgáló pontok között, ahogy a csillagász kalkulálja ki egy égitest pályáját vagy a teológus tárja fel tisztelettudóan az isteni tervet. A meghatározatlanság, az esetlegesség, a káosz lehetősége, hogy súlyos dolgok jelentéktelen körülmények és töredékes tervek véletlenszerű összjátéka folytán történjenek meg, ugyanazt a végső soron vallásos tiltakozást kelti bennünk, mint azokban, akik ötszáz éve nem tudták elfogadni, hogy a Föld forog a Nap körül.

Minthogy Federico García Lorca az elmúlt század egyik legnagyobb költője, s minthogy halála igen gyorsan szimbolikus dimenziót öltött, ezért ösztönösen is szükségét érezzük, hogy felnagyítsuk kivégzésének körülményeit, gyilkosainak árnyékát, sőt még a fizikai teret is, amely a tragédia szimbolikus színpadául szolgált. Se le vio caminar entre fusiles / por una calle larga – „látták fegyverek között haladni / egy hosszú utcán”, írta Antonio Machado, így töltve ki a tények hiányát a tragédia nagyságához méltó dimenzióval: a költő mintegy halálmenetben vonul végig saját keresztútján. Pedig az utca, az utcák, amelyeken vitték Granada szívében, szűkek és rövidek; a helyek, ahol fogva tartották, közel vannak egymáshoz; s akik letartóztatták és a városházára hurcolták, alig néhányan voltak, akárcsak azok, akik aztán kivitték autóval a várostól nem messze fekvő elhagyott helyre egy augusztus éjszakán. Az életrajzírók sugallatára és megszokott vizuális túlzásainknak engedve úgy képzeljük, hogy a Rosales család házát az Angulo utcában fegyveres milicisták és civilek vették körül, puskacsöveket vizionálunk az utcasarkon, a teraszokon és a tetőkön. Sőt hogy a drámát még a köznapiság egy árnyalatával is fokozzuk, van, aki úgy emlékszik, hogy a költőt pizsamában rángatták ki az utcára: a kócos és ágyából kirángatott Lorca, Krisztus a pribékek között a keresztút első állomásán, a fegyveresekkel teli fekete autó, amely elszállítja. Az évek múlásával és a szemtanúk fogyatkozásával sok részlet, amely számítana, örökre veszendőbe ment: egy másik változatban Lorca felöltözve lépett ki a Rosales család házából, zakóval és nyakkendőben, de a sietősen megkötött nyakkendő rendetlenül lógott az ingén.

Mindebből a vizuális és narratív repertoárból a kevés biztosnak tűnő elem egyike az autó, mindössze egyetlen autó, amely dél körül állt meg a járdán, s amelyből három ember szállt ki. Miguel Caballero Pérez minuciózus kutatómunkával azonosítja mindhármukat, sőt még a kocsi típusát is: egy granadai rendszámú Oakland, széles jármű, hangsúlyos karosszériával, kétségtelenül passzol gazdája, a szájhős vegaikiskirály és Gil Robles Acción Popularjának helyi vezéralakja, José Luis Trescastro jelleméhez, akit szoros szálak fűznek a García Lorca család ama rokonaihoz, akik régi sérelmeket táplálnak a családdal szemben. Ez a Trescastro sok éven át nyilvánosan dicsekedett azzal, hogy ő ölte meg a költőt, vulgáris részletekkel színezve ki az esetet, ami azt bizonyítja, hogy nemcsak gazember volt, de hazug szájhős is, minthogy attól fogva nem látta többé Lorcát, hogy átadta őt a városházán. A három figura közül, akiket Lorca az Oaklandba beszállva látott – az autót ösztönösen feketének képzeljük, pedig ez is önkényes: a típusból volt égszínkék, palackzöld és sárga színű is – a másik kettő szintén abszolút nulla volt: egy falangista tanító, aki kíváncsiságból vagy véletlenül csapódott a csoporthoz az utolsó pillanatban, s a volt jobboldali képviselő, Ramón Ruiz Alonso, a legismertebb szereplő a hitványságnak ebben a forgatókönyvében, megkeseredett, sikertelen demagóg, harmadvonalbeli politikai bábu, egy azok közül az ostoba és megszállott idióták közül, akik képesek saját jelentéktelen személyüknél sokkal nagyobb szerencsétlenségeket okozni. Luis Rosales, aki tudta, mit beszél, mindenki másnál jobban írta le: „Federicónak azért kellett meghalnia, mert ő volt a hiányzó darab egy kretén politikai ambíciójának kirakós játékában.”

Miguel Caballero nem hajlik az irodalmi kitérőkre, sem jó, sem rossz értelemben. Könyve, a García Lorca életének utolsó tizenhárom órája egy jegyzőkönyv monotóniájával halad előre, aprólékosan sorolva a helyszíneket, órákat és neveket, reprodukálva a fasiszta bürokrácia beszűkült és kriminális prózáját, ízekre szedve minden egyes hóhér életrajzát a születési anyakönyvtől a halotti bizonyítványig, olykor elmosódott igazolványképeket is mellékelve, amelyek azért különösen megrázóak számunkra, mert azokat az arcokat látjuk rajtuk, amelyeket Federico García Lorca utoljára látott halála előtt. A kivégzőosztag két tagja, a Guardia de Asalto, a köztársasági rendőrség hűtlen tagjai csak két hónappal korábban nyertek díjat céllövésben az úrnapi ünnepségen. Egy harmadik, egy tompa tekintetű zupás őrmester a negyvenes évek vége felé jól szituáltan pózol nyakkendőt viselő lánya mellett. De a legijesztőbb közülük egy pisze orrú, pufók arcú, leeresztett szemhéjú, vaskos és nevető szájú fej, Antonio Benavides Benavides, aki a polgárháború után az iszákos, hamiskártyás és kurvapecér rendőr pályáját futotta be, s aki mikor berúgott, azzal kérkedett, hogy két golyót eresztett az „okostojás” fejébe.

Mások, mint a Jiménez Parga testvérek, köztiszteletben álló ügyvédek, akik idővel megengedték maguknak a nemesi előnév apró hiúságát, nem használtak fegyvert, hanem listákat állítottak össze a városháza irodáiban, neveket vettek fel rá és töröltek ki róla, s benzinutalványokat írtak ki az autókra, amelyek éjjel-nappal a várost járták, azt a kicsi várost, amelyben szinte nem voltak távolságok, amelyben a bűntény színhelyei és idejei is összepréselődnek: az a néhány perc, amely alatt Lorca a Huerta de San Vicentéből eljutott a Rosales-házig, az a néhány száz méter, amely ezt az utolsó menedéket elválasztotta a városháza hátsó ajtajától, s amelyet kényelmesen meg lehetett volna gyalog is tenni. És a félelemtől holtra vált költő lassanként megértette, hogy ezeken a vigasztalan helyeken, s ezek között a jól ismert, vulgáris arcok között, amelyeken megvetés és provinciális gyűlölet ült, s valószínűleg gúny is a híres és lám most megalázott földi sebezhetősége láttán – minek képzelte ez magát? – élete utolsó óráit éli.