A harmadik és a negyedik, az ötödik és a hatodik – jönnek péntekre virradó éjszaka az elektronikus üzenetek. Meghalt Szőcs Géza. Ugyanazt válaszolom. Láttam, nagyon szomorú vagyok.
Tudtuk, amikor beutalták. Tudtuk, amikor lélegeztetőgépre került. Egyesek szerint nem vette komolyan ezt a vírust. Sokan mennek el időnek előtte a vírusszkepticizmusuk miatt. Mert nem vigyáznak. De mennek el, főleg idősek, olyanok is, akik gyermekektől kapták el, olyanok is, akik krónikus betegségeikbe – ha nem fertőződnek meg koronavírussal – nem haltak volna bele, olyanok is, akiknek – ha nincsenek krónikus betegségeik – a vírusfertőzésbe nem haltak volna bele. A COVID-19 azért az eddigi legsúlyosabb járvány és szelekciós tényező, mert az ember nagyon elszaporodott, a kontaktusai, érintkezései pedig hatványozottan – és mert sok mindenre súlyosbítóan, pozitív visszacsatolásként hat. Cukorbajra, szívelégtelenségre, magára az életre. Ha a kormányok nem tesznek meg mindent, ami kell, úgy, ahogy kell, és időben, rövidesen a pokoli láncreakció milliós nagyságrendű áldozatára kell gondolnunk, az emberiség példátlan válságára.
De most itt állunk az egyedi halállal szemben, tanácstalanul. És arra gondolunk, hogy már temetni is veszélyes, hogy ez is online temetés lesz már. Mint annyi sok más temetés? Nem, nincs sok online temetés, az egyelőre kiváltság, hisz az emberek, az öregek többségének alig van hozzátartozója, akire korlátozást kellene alkalmazni.
Itt állunk Szőcs Géza halálával szemben, tudva, hogy rövidesen ugyanazon az oldalon leszünk – és a világ nem dől össze. Egyesek szerint azért, mert már összedőlt.
Meg lehet írni, hogy gondatlanságának áldozata. Meg lehet írni, hogy eredeti, érdekes költő volt. Meg lehet írni, hogy ifjúkorában nagyon rossz, később nagyon jó viszonyban volt a hatalommal. (Vannak esetek, és az övé ilyen volt, gyanítom, hogy nem ő kereste a hatalom kegyeit, hanem a hatalom képviselői az ő barátságát; egyes trollok elfelejtik, hogy ilyen is létezik…)
Meg lehet írni, hogy nem egészen egy hónappal édesapja, Szőcs István után hunyt el, aki szintén bámulatosan forgatta a tollat.
De nem ilyesmit, egyebet akarok most megírni Szőcs Gézáról. Életünkben ötször ha találkoztunk, de ez lényegtelen. (Bár érdekes történet: a kilencvenes évek elején, a nagyon Duna-parti irodájában járva – némi anyagi, járandóság-követelésekkel – kellemesen elbeszélgettünk, dedikáltattam a gyűjteményes kötetét… majd ottfelejtettem. Megajándékoztam Gézát a saját kötetével, amelynek értékét felbecsülhetetlenné növelte a saját dedikációja.) Utoljára, még tavaly októberben, ő hívott fel: támogatást kért egy költőtárs számára egy kötet előállításához: történeteket, dokumentumokat A Hét egyik szeretetreméltó tagjáról. És ehhez kapcsolódik, amit most meg akarok írni Szőcs Gézáról.
Még mielőtt ismert vontatott hangján megfogalmazta volna a kérését, azt mondtam neki a telefonba: – Géza, az nagyon rendes dolog volt három évvel ezelőtt. – Milyen dolog? – Egy olyan dolog, ami miatt most feltétlenül segíteni fogok a védencednek. – Mi volt az? – Hát a Népszabadság…
A Népszabadság 2016. október 8-án szűnt meg. (Ekkor jelentette be a kiadó, hogy felfüggeszti a lap megjelentetését. Az utolsó kiadott szám a LXXIV. évfolyam 237. száma volt.) Hogy ne legyen semmi részrehajlás, szubjektivizmus, idézetekben írom le Szőcs Géza viszonyulását a Népszabadság kivégzéséhez. Wikipédia: »2016 októberében nagy visszhangot váltott ki, hogy „rendkívüli csapásnak” nevezte a magyar sajtószabadságra nézve a Népszabadság felfüggesztését, különösen, hogy az archívum sem hozzáférhető. „Ennek nincsenek, nem lehetnek gazdasági okai, az archívum a magyar kultúra része, a magyar jelenkor történetének része” – jelentette ki.« A Wikipédia erről a 444.hu cikkét idézi, idézzünk mi is abból a cikkből, címe: Szőcs Géza szerint rendkívüli csapás a magyar sajtószabadságnak a Népszabadság bezárása. »„Rendkívüli csapásnak érzem ezt a magyar sajtószabadságra nézve, nagyon sajnálom mindazt, ami történt, és próbálunk a mi szerény eszközeinkkel valamiféle közvetítést is felajánlani: azért, hogy a történet átvilágítható legyen, és a jövőre nézve valamilyen konstruktív megoldás születhessen,” mondta Szőcs Géza, aki felhívta a figyelmet még egy fontos mozzanatra: „Különösen nagy csapásnak érzem azt, hogy amennyiben jól vagyok értesülve, az archívum sem hozzáférhető, melynek nincsenek, nem lehetnek gazdasági okai, sem bármiféle elfogadható ok – az a magyar kultúra része, a magyar jelenkor történetének része.” Szőcs korábban a Heti Válasznak adott interjújában kritizálta a kormány médiapolitikáját, többek közt szívszorító történetnek nevezte a közszolgálati média leépülését. A lap valószínűleg nem jutott el a német PEN Clubhoz, ami a Szőcs által vezetett magyar szervezet meghívását azzal utasította vissza, hogy túl közel állnak a kormányhoz és nem állnak ki a kisebbségekért.”«
Nem érdemes most részletezni, hogy a kormányból kivel hogyan veszett össze a nyilatkozata miatt, milyen szóváltás volt közöttük. De ha ő akkor nem szólal meg, a Népszabadságnak talán az archívuma sem éli túl a merényletet.
Szőcs Gézát, akit személyesen nem ismertem eléggé, csak szerettem a verseit, és szerettem beszélgetni vele, én valahogy mindig, kezdettől fogva gyermeki léleknek tekintettem. Hogyan is írta?: „ez a vers csak egy kendő / ez a vers csak egy vászon. / Ott alszik benned, érzed / mint egy kis belső medve, / add rá, hogy meg ne fázzon / és legyen élni kedve: / add rá a benned alvó / gyanútlan kisgyerekre / ki benned forgolódik / csak forgolódik egyre.”
Nyugodjék békében. Nagyon szomorú vagyok.