Markó Béla: A szavak városában. Forrás sorozat. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Markó Béla azon kevesek közé tartozik, akiket már kamaszkorukban költőnek számítottak. Ebben az életkorban ugyan szinte mindenki annak érzi magát, de nem sokan tudják irodalmi érvénnyel megfogalmazni, amit lényegesnek éreznek magukban. Éppen ezért olvassuk verseiket megkülönböztetett figyelemmel: az évjáratuk, mert őket fejezi ki, az idősebbek pedig azért, mert valamikori önmagukat találják meg a versben. És van ezeknek a verseknek valami külön hatásuk, legalábbis az olyan olvasó számára, aki már nem újdonságként éli az életet, hanem a felnőttkort érzi az ember természetes és megszokott állapotának. Hiszen a költészet ezt a megszokottságot tudja felfrissíteni – hát még ha a költő olyan valaki, aki a fokozatok legelején áll, tehát ismeretlen számára az, ami az olvasó számára már ismert.
A kamaszköltő beszélni kezd, s elképzeli azt a csodát, ismeretlen és talán veszélyes valamit, ami az élet – arra kényszerít tehát, hogy egy-egy versnyi pillanatig csodának érezzük az életet. A szerelmet, az eszméket… – s arra biztat, ilyennek őrizzük meg őket.
Csodának érezni az életet – ezzel az élménnyel csak a művészet tud megajándékozni. Az induló Markó verseitől éppen ezt az ajándékot kapjuk. A forgó korong (– az alakuló élet –) „táltossá“ tesz mindenkit:
Kínnal formázott arcomat
pörgetik, egyre pörgetik
tűnődő lányok, éjszakák,
néha egy csikó fölnyerít
– táltosnak képzeli magát.
(Korong)
A kamaszversek minden sorában csakugyan kín van; nem fiatalos nagyotmondás, hanem a csodás kezdetek féltése: vajon megőrződnek-e. Féltő felkínálkozás ez a jövőnek. („Tenyeremre a hallgatás / ringó vizeket álmodott, / szikkadt utakat–keresnek bennem / meg nem szü letett záporok.“ – Esőhozó)
A gond – mi lesz a szépséggel, tisztasággal ? – „felnőttesít“. A lehetőség mély átélése, az önmegőrzés vágya ilyen szakaszokat szül: „Tisztaságunk, mint feldobott üveg / egyensúlyoz a levegőben / (idő kérdése az egész), / belénk vághat még leesőben.“ (Egyszerű vers)
Az idő függvénye minden ebben a költészetben, a még át nem élt időé, amelynek vártán e versekben töpreng a helyzetét mélyen átélő fiatal.
Markó ezeket a verseket tizenhat éves korában írta (közölte az Igaz Szóban), és kimunkált velük egy olyan verstípust, mely egyszerűen, néhány motívummal, ismétléssel tökéletesen kifejezte a kamasz világra csodálkozását. Ez a rácsodálkozás a világra annyira uralt mindent, hogy a versbe fogalmazás csak tisztázás, egyszerűsítés volt – a szó a kikristályosodás bizonyosságát, pillanatnyi nyugodtságát hozhatta.
Míg a kamaszkori költeményekben minden telitalálatszerű egyszerűsödés volt – Markó sok későbbi versében épp a fordítottja, a túldíszítettség, a képek fölösleges tobzódása a szembeszökő.
Azt hiszem, az történt, hogy a kamaszkorát mélyen átélő költő élményei túl sokáig térnek vissza, azután is, hogy kinőtt ebből a korból, s verseiben helyenként monotonná válik az örökös nosztalgia és kellékei, a hintaló, a játékok. Amikor még a közelükben volt, tudott róluk rendkívülit mondani, s egyedüli volt, aki beszélt róluk, de mikor a már elért jövőből idézgeti őket, akkor hangja elvész egy nem tudom, mióta megszokott költői magatartás zajában. A vers itt a díszítettség jegyében születik már. Pedig – és ezt roppant érdekes megfigyelni – Markó alapjában véve hű maradt régebbi verseszményéhez, ahol például az első szakasz az utolsóban visszatért, lekerekítette a verset. És ott ez tényleg a kínlódva szerzett bizonyosságokat hangsúlyozta. Mihelyt azonban elveszett a kamaszversek feszültsége s a költő „beleszokott“ a világba, az ismétlés általában funkcióját vesztette, a varációk hosszú hasonlatokba fúlnak. Az ilyen verseiben mintha az eposzok kifejtett hasonlataihoz térne vissza, legalábbis azok felé tekinget; kapcsolódnak, bontakoznak bennük a (nem is rossz) képek – s a verset egészében éppen ezért nem érezzük igazi lírának.
Itt van például a Születés című vers: „Az anyák méhe óriás / és tiszta mint az égbolt“ – kezdődik szép képpel, amit aztán tovább bont, részletez: „csillagok apró nyilallások / bolyongnak benne olthatatlan“, s kapcsolódik az újabb hasonlat; „mint málnabokrokon a málnaszem“… stb. Markó tehát inkább elmesél, kifejt a képekkel, félig-valameddig megfogalmazza a kép lehetséges továbbalakulását az olvasóban. Márpedig ezzel a feszültséget is feloldja, s amikor még egyszer (a második szakaszban) elismétli-variálja őket, akkor csak továbbvész az értékük. Mintha egy „vers előtti“ gomolygó mondat- és képhalmaz lenne, melyből csak a végén (négy sorban) csapódik ki a líra, az igazi vers.
Vannak pompás versek a kötetben, a legelsőknek „egyenes ágú leszármazottai“ (Kitömött madarak, Erdőtűz, Málnászók) – az újabb keletűek nagy része azonban úgy alakul, mint imént említettem. A kamaszkor csodavárásában lehetett és tudott egyszerűen beszélni, de az átmenet idején, a még meg nem talált új és igazi egyszerűség hiányában „díszelegni“ kényszerül (?) a költő. Markó Béla kötete ezt a folyamatot tükrözi. Néha azt hiszem, előbb kellett volna könyvet megjelentetnie, még tizenéves korában, vagy pedig ezután.
Vagy mégis jobb így, hogy „alakulásában“ állt elénk? Kétségtelen, hogy csak későbbi versei, kötetei dönthetik el, amelyektől ugyanazt várjuk, amit a kamaszversektől kaptunk; az egyszerűséget, a dísz-mögöttit. Ahol: „asztallá vedlik az asztal“, és ahol „üldögélünk a vers mögött“ – hogy éppen az ő soraival jelezzem az igényt, melyet máris megvalósultnak érzek az olyan versekben, mint az Ébredés, az Ünnep vagy a Tűnődés.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 7. számában, 1975. február 14-én.