Tíz évvel ezelőtt történt a világ eddigi második legnagyobb nukleáris balesete (a csernobili után). Mivel a földrengést követő szökőár kétszer magasabb volt, mint az ultrabiztosnak hitt védőfal, a világon sokan elgondolkodtak az atombiztonság viszonylagosságán – a fukusimai katasztrófa alaposan meggyorsította a szemléletváltást az energtermelésben és -ellátásban.
Egy héttel a vranceai földrengés után…
Induljunk ki a Wikipédia szócikkéből, nem szégyen.
A Fukusima Daiicsi atomerőműben a 2011. március 11-én, helyi idő szerint 14 óra 46 perckor bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő cunami romboló hatásai súlyos nukleáris üzemzavarok és balesetek sorozatát indították el. A földrengést követő napokban a helyzet gyors ütemben romlott.
A folytatás
Három reaktorban teljes zónaolvadás történt. Négy reaktorblokk szerkezetileg károsodott. Az erőműből nagy mennyiségben kijutott radioaktív anyagok több tíz kilométeres távolságig beszennyezték a környezetet. Ezért utóbb, a Nemzetközi Nukleáris Eseményskála (INES) szerinti legsúlyosabb, 7-es fokozatba (nagyon súlyos baleset) sorolták be.
A 2012. július 23-án a japán kormány számára publikált független parlamenti bizottsági jelentés a katasztrófa fő okának egyértelműen az emberi felelőtlenséget jelölte meg – vagyis ember okozta katasztrófának minősítette a fukusimai balesetet. A beszámoló szerint az üzemeltető Tokiói Elektromosenergia-szolgáltató Vállalat (TEPCO) vezetősége és az állami ellenőrző hatóság lebecsülte a kockázatokat és elhitte a nukleáris biztonság mítoszát, emiatt nem tett meg alapvető biztonsági intézkedéseket.
A három – alig egy órával korábban lekapcsolt – reaktorban, a fűtőelemekben továbbra is folyamatosan termelődő hő elkezdte elforralni a reaktortartályban az aktív zónát beborító hűtővizet. Ezért nőni kezdett a reaktorban a nyomás, és – mivel nem tudták pótolni az elforró vizet sem – csökkenni kezdett a vízszint. A keletkező gőzt a reaktortartály alatt körbefutóan beépített, tórusz alakú kondenzációs kamrában ilyen esetekre tárolt nagy mennyiségű vízen átbuborékoltatva lecsapatták. Ezzel átmenetileg sikerült ugyan a nyomás további gyors növekedését megakadályozni és az aktív zónát hűteni, de a reaktortartályból így elvont hő a tóruszban lévő vizet melegítette, tehát a reaktorban maradt. A tóruszban lévő víz felforrósodásával ez a passzív hűtés is leállt, ezért tovább nőtt az aktív zóna hőmérséklete és a nyomás. (A reaktortartályból elforró víz pótlása nélkül a vízszint ott lecsökken. Ha az aktív zóna [akár csak részben is] „szárazra kerül”, a vízből kiemelkedő fűtőelemek hűtés nélkül maradnak és túlhevülhetnek.) A dízelek kiesését követően már csak a beépített akkumulátorokról is üzemeltethető műszerek és alrendszerek működtek. Az akkumulátorok lemerülésével, néhány órával később végül ezek is leálltak.
A reaktorok és a pihentetőmedencék aktív hűtését csak a baleset után kilenc órával a helyszínre érkező mobil szivattyúk és aggregátorok segítségével próbálhatták meg újraindítani. Az elégtelen hűtés miatt a reaktorok hűtővizének vízszintje, az aktív zónák hőmérséklete és a reaktorok nyomása kritikussá vált.
Környezetkárosodás
A kényszerű reaktorlefúvatások, a reaktorcsarnokokat szétvető kémiai robbanások, valamint a három reaktorban bekövetkezett zónaolvadás és a reaktorkonténmentek sérülései következtében nagy mennyiségű radioaktív szennyezés került a környezetbe.
A lefúvatások és a csarnokrobbanások következtében elsődlegesen a levegő, következtében pedig a talaj, valamint a talaj- és tengervíz szennyeződött. A levegőbe került radioaktív anyagokat a szelek a szárazföld és a tenger felett szétszórták. A levegőből ezek egy része így közvetlenül, illetve a csapadékkal a talajra és a felszíni vizekbe került.
A reaktorcsarnokok és a reaktorkonténmentek szerkezetig hatoló sérülései miatt az erőműből kikerült szennyezés mértéke közvetlenül nem volt mérhető. Ezért az csak a környezetben különféle helyeken és módon utólagosan elvégzett mérések alapján becsléssel állapítható meg.
E becslések szerint a kijutott radioaktivitás az 1986-os csernobili atomkatasztrófának 10–20 százaléka, egyes becslések szerint akár 40 százaléka. De a szennyezett terület kiterjedése itt korlátozottabb, körülbelül 10 százaléka az akkorinak.
A Japán Nukleáris és Ipari Biztonsági Ügynökség (NISA) 2011. június 7-én közzétett jelentése szerint a korábbi becsléshez képest kétszer annyi sugárzó anyag került a levegőbe. A részben a TEPCO-tól független mérések eredményein is alapuló új becslések szerint a levegőbe került sugárzó anyag mennyisége a csernobili szennyeződés egyötödére tehető. (A korábbi becslés ennek még csak a felével számolt.) E szerint a katasztrófa bekövetkezésétől 2011. augusztus végéig eltelt majd fél év alatt 15 petabecquerel (Pbq) sugárzó cézium-137 szabadult ki a környezetbe.
Egy 2011. október végi – a Japánon kívüli érzékelők által mért adatokat is figyelembe vevő – újabb becslésről beszámoló híradás szerint a baleset a radioaktív anyagok korábban becsült mennyiségének kétszeresét juttatta a levegőbe. A korábban nyilvánosságra hozott japán becslés ugyanis csak Japánban mért értékeken alapult, és nem számolt a tenger felé kiszökött szennyeződéssel. (…)
A Wikipédia szócikke tovább részletezi a leírást. Minden szava intés a jövő – ma már jelen – számára! Intés és tanulság.