9
2005. július 11.
„nem szeretek úgy elindulni, hogy nem tudom, hova jutok”
– Az embereket rendkívüli módon foglalkoztatják a politikusok döntéseinek, megnyilvánulásainak erkölcsi vonatkozásai. Mi a véleményed a politikai erkölcs kérdéséről?
– Nézd, én nem hiszem, hogy a politikában más erkölcsök érvényesülnek, mint a mindennapi életben. Azért mondom ezt, mert eléggé elterjedt az a nézet, hogy a politikában nincsen erkölcs, vagy hogy a politika erkölcse más. Igaz, hogy az emberi társadalom különböző helyzetekre különböző erkölcsi normákat dolgozott ki, de azért én hiszek abban, hogy ezeken a mulandó erkölcsi normákon innen és túl az alapvető erkölcsi értékek kortól és társadalmi helyzettől függetlenek. Ezeknek az erkölcsi értékeknek az alkalmazása viszont tényleg változó. Végül is amiről most beszélünk, az a kérdés, hogy a cél szentesíti-e az eszközt. Én nem hiszem, hogy a cél szentesíti az eszközt. Különböző emberi közösségek úgy tudtak túlélni nehéz helyzeteket, hogy elfogadták, hogy a cél szentesíti az eszközt, de azért erkölcsi normává nem emelték, kivéve egy sajátos, de gyakran előforduló helyzetet, a háborút. Meg kell mondanom neked, hogy számomra ez ma is óriási dilemma, hiszen ez pontosan arról szól, hogy az emberi társadalmak mindig kidolgozták maguknak a…
– Az önigazoló mechanizmusokat?
– Mindig beépítettek végül is egy kiskaput – de ez nem a legjobb kifejezés –, amelyen adott esetben ki lehetett menekülni az erkölcs szorításából. Tehát például a háború ilyen. Az egyik legfontosabb parancs – és nem csak parancsolat, mert ez nemcsak bibliai értelemben fontos –, hogy ne ölj. És amikor háború van, ezt hivatalosan deklarálják, és utána fölhatalmazza ez a társadalom a maga egyenruhába öltöztetett tagjait, hogy öljenek, és felmenti őket az egyik legfontosabb, vagy talán a legfontosabb – számomra tulajdonképpen a legfontosabb – erkölcsi parancs alól. Azért a legfontosabb, mert egy másik ember életét nekünk semmilyen körülmények között nincsen jogunk kioltani. Én a halálos ítélettel sem értek egyet.
– Nem szabad ölni?
– Nem szabad. El kell zárni valakit a társadalom többi részétől, hogy rosszat ne tehessen, de véleményem szerint ölni nem szabad. Nem hatalmazott fel minket senki, hogy egy másik ember életét elvegyük. És ennek ellenére háborúban a közösség hivatalosan felhatalmazza bizonyos tagjait, hogy célirányosan öljenek.
– És hát másképpen is mesterséggé válhat az ölés, a hóhérnak is mestersége például.
– Igen, a hóhér mestersége… Persze arról nehéz beszélni, hogy egy ellenséges társadalom tagjait szabad-e ezekben a háborúkban megölni, amikor tulajdonképpen a közösség önmagát védi meg ezáltal. Ez az önvédelem kérdése. Csakhogy ilyenkor előbb-utóbb kiderül, hogy a háborúzó felek mindketten jogos önvédelemből öldökölik a másik nemzet tagjait.
– Beszélj, kérlek, a helyzetről. Július tizenegyedikén vagyunk, a jelek szerint előrehozott választások lesznek.
– Valóban így néz ki, de várjuk meg a végét. Nekünk ez most nem igazán érdekünk. Másrészt én alkatilag is idegenkedem az ilyesmitől, hiszen alapvetően gyűlölöm a váratlan helyzeteket. Szeretem az újdonságot, ez tagadhatatlan, sőt nagyon szeretem az új tájakat, az új városokat, az új könyveket, az új képeket, az új látványokat, és nem is folytatom tovább, de mégsem szeretem a kalandot.
– Főleg a politikában?!
– A mindennapi életben sem. Tehát nem szeretek úgy elindulni valamerre, hogy nem tudom, hova jutok. Persze, egyikünk sem kerülheti el, hogy meglepetések érjék az életben, de én rendkívül merev vagyok, rendkívül idegesít – s ez a politikában előny is, meg hátrány is –, ha felborítják a programomat. Én bármilyen szoros munkaprogramot végigviszek, de ha azt fölborítják, ha kiderül, hogy másnap máshova kell utaznom, mint ahova készültem, meg ehhez hasonló, előre nem tudott változások állnak elő, akkor az rendkívül zavar. Ez jó is, mondom, mert rendet szab az ember életében. Ugyanakkor érdekes módon ez nem azt jelenti, hogy váratlan helyzetekre nem tudok reagálni, mert azt gondolom, hogy végül is a politika elég nagy mértékben éppen ebből áll.
– Hogy miként reagálsz a változásokra?
– Azt szokták mondani, kétfajta politizálás van – ez az erdélyi magyar közbeszédben a kilencvenes évek elején elég gyakori felosztás volt –: van helyzetteremtő és helyzetkövető politizálás. A helyzetkövetők azok voltak, akik úgymond mérsékelten, avagy megalkuvóan politizáltak, a helyzetteremtők pedig a radikálisak. Hát nincsen veszélyesebb, mint a politikát így felosztani! A politikában képesnek kell lenni követni a kialakult helyzetet, és képesnek kell lenni helyzetet teremteni. Én éppenséggel nem szeretem, ha mások teremtenek számomra helyzeteket, és ezért most igazán nagyon rossznak tartottam azt, hogy egy ilyen helyzetet teremtettek számunkra, az egész ország számára. Más szóval: négy esztendőre készültünk közösen kormányozni, négy esztendőre készítettünk közösen kormányprogramot, négy esztendőre alkottunk szövetséget, és négy esztendőre elegendő munkát írtunk elő magunknak. Elég nagy baj, ha ezt fél esztendő után felborítják. Most, amikor beszélgetünk, nem tudjuk, hogy ez merre fog alakulni, nem biztos, hogy az előrehozott választásokat el tudjuk most már kerülni, bár én szívesen elkerülném, és azt is megmondom, hogy miért. A partnereink fejével gondolkodva, nekik látszólag igazuk van, mert minden közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy ők magasan vezetnek a népszerűségben, és éppen ezért itt az alkalom, hogy a csak másokkal – tehát az RMDSZ-szel és a parlamentbe bejutni többé nem esélyes Konzervatív Párttal – együtt kialakított többséget most úgy növeljék meg, hogy egymagukban is több mint ötven százalékuk legyen a parlamentben. Attól függetlenül, hogy én nem hiszem, hogy valaki most úgy meg tudná nyerni a választásokat, hogy több mint ötven százaléka legyen, vagy legalábbis ezt éppen biztosra semmiképpen sem lehet venni, itt ezzel több baj is van. Többek közt az is, hogy bizony egyesek fejében ott lehet, hogy így nemcsak a Konzervatív Pártot, hanem az RMDSZ-t is ki lehetne nyomni a kormányzásból. Vagy úgy, hogy be se jusson az RMDSZ a parlamentbe, vagy úgy, hogy megvan a többség, utána föl lehet kínálni nekünk a kormányzást, de akkor már tényleg kirakattá válik a mi ottlétünk, mert még a magyar–román viszonyban is a szavazatok adják az erőt. Hiába mond bárki bármit, hogy Európában tetszik a mi részvételünk. Persze, ez valamennyit jelent, de azért alapvetően a szavazatok számítanak. A legnyomósabb érvem pedig, hogy itt baj van a demokráciával, ugyanis ha valakit négy évre választottak, akkor négy évre választották, és utána kell számvetést készíteni, utána kell urnák elé hívni a választókat.
