– Atlantisz utolsó nyarán – dőlt előre a koszlott utazó kupája fölött a pireuszi lebujban, ahol olcsó, de erős fehérbort mértek a mindig átmeneti tengerészeknek – csodálatos időt küldtek az istenek. Volt eső is, napsütés is rengeteg, érő gyümölcstől roskadoztak a fák, a parasztok nem győzték ágaikat botokkal aládúcolni, hogy terhük alatt le ne szakadjanak. Embermagasságúra nőtt a búza, kalászai hosszabbak voltak két arasznál is, és a kövér magokat nem fertőzte üszög. Hatalmas dinnyék duzzadtak a földeken, mint a talaj vérét szívó óriás kullancsok, a belük édes volt, és vörös, mint a tenger. Sokasodtak a birkanyájak, és még a tyúktojások sárgája is sárgább volt, mint más, sokkal fakóbb nyarakon.

– Atlantisz utolsó nyarán – kapaszkodott kupájába a koszlott utazó, és nagyot hörpintve az olcsó fehérborból végignézett átmeneti hallgatóságán, a részeg tengerészeken – valahogy minden jól alakult. Bölcs vezetőink biztosítottak bennünket, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért atlantiszinak születtünk, nem más, távoli földeken, ahol éppen aszály dúlt, barbár hordák támadtak a falvakra és a városokra, vagy a termést mohó sáskarajok zabálták fel. Az állami jósok is csupa kedvező előjelet láttak a madarak röptében, a felhők gomolygásában, az áldozati állatok beleiben, a kétfejű bárányok születésében, vagy abban, ahogy a föld időnként kicsit megremegett és mormogott: mint egy elégedett ló, mondták a jósok, mikor a gazdája almát ad neki és a füle tövét vakargatja, nyihog és megrázkódik az élvezettől. Kétség sem férhet hozzá, mondták a bölcs vezetők és a jósok, hogy Atlantiszra csodálatos múltja után még csodálatosabb jövő vár.

– Atlantisz utolsó nyarán – csapta le üres kupáját az asztalra a koszlott utazó, és reménykedve sandított a tengerészek felé, akiknek a tarsolyában csörgött még egy-két átmeneti drachma – mindenki örült. Vagy majdnem mindenki. Akiknek a dús termésből csak sovány falat jutott, abban reménykedtek, hogy több hullik majd le nekik is a terített asztalokról, és munkájukat jobban megfizetik azok, akik az istenek kegyéből és a szűkölködők munkájából náluk módosabbak lettek. Azt a néhány halászt, akik felemlegették, hogy a halak valahogy furcsán viselkednek, és különös, mélytengeri, vagy talán alvilág lények keverednek időnként a hálóikba, olyan furcsa, bár ártalmatlan, sőt gyámoltalan szörnyetegek, amilyeneket még apáik sem láttak, sőt apáik apái sem (és így tovább), kinevették a halpiacokon a derűs városiak, hogy tudatlan, babonás emberek. Még a mélytengerek torz lakói is a fény felé törnek, akár életük árán is, hogy Atlantisz dicsőségét lássák, magyarázták a történetmondók, és a költők verseket írtak, amikben szomorú sellők és eltökélt szirének epekedtek Atlantisz sárga fövenyei és szigorú sziklái után. Azt a néhány hegylakót, akik arról beszéltek, mikor fanyar sajtjaikkal és kecskeszőr szőtteseikkel megjelentek a városok piacain, hogy odafent, a csúcsok között lavinák és kőgörgetegek pusztítanak, hazugoknak nevezték, akik csak silány kis árujuk árát akarják felhajtani. És ha így is lenne, csak vállukat rázzák az istenek, szemükből dörzsölik az álomittas csipát, hogy Atlantisz dicsőségére rácsodálkozhassanak, magyarázták a történetmondók, és a költők verseket kalapáltak a dús síkság után vágyakozó hegyi óriásokról és törpékről, küklopszokról és lidércekről.

– Atlantisz utolsó nyarán – meredt maga elé az utazó, és ahogy a hangja elhalkult, elcsendesedtek a tengerészek is, előrehajoltak – minden kedvezően alakult. Jöttek-mentek a megrakott hajók a kikötőkben, csengtek az érmék a pénzváltók padjain. És a kételkedőket a boldog nép megkövezte, hiszen kételyeikkel éppen a boldogságukat akarták megmételyezni. Repültek a kövek, halomba hordva lángoltak a kishitűséget hirdető papiruszok. Atlantisz örömünnepet ült, legyőzte rosszabbik önmagát.

– Ott dobáltam én is a köveket – mondta az utazó, alig hallatszott már a hangja –, mikor megláttam, ahogy a tenger emelkedni kezdett. A hajómra rohantam, és vitorlát feszítve fordultam ki a védett öbölből a szeszélyes tengerre, és hajóztam, egyre csak hajóztam, amíg Atlantisz el nem tűnt mögöttem a horizonton. De egy darabig még akkor is hallottam a vad hejehuját, aztán óriási hullámok jöttek, hajómat szétzúzták. Két nap, két éjjel hánykolódtam egy árbócdarabba kapaszkodva, mikor egy föníciai hajó végre rám talált. Míves kelmékkel és sűrű borokkal dugig pakolva Atlantiszra tartottak a szőke hajósok, hogy ott a zsíros üzletet csináljanak. „Forduljatok vissza!”, mondtam nekik. „Keressetek más kikötőt!”. Csak nevettek, bolondnak neveztek, akinek elvette eszét a rémület, a halálfélelem. De Atlantiszt többé nem találták, és valamiért rám haragudtak ezért. Kihajítottak az első kikötőben, és most itt vagyok.

– Csodálatos idő volt Atlantiszban azon az utolsó nyáron. Éppen, mint most itt – nézett fel a koszlott utazó. Egyedül ült az asztalnál. A helyiség kiürült. Az ajtóban még látta az utolsó tengerészt, ahogy vidámabb kocsma felé indul. A boroskupa előtte szinte üres volt. Szinte. Valaki búcsúzóul még beleköpött.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. július 1-jén.