Vének üdülőövezetében 2024. szeptember 17-én. (MTI/Jánossy Gergely)
Nyugodt napokon másodpercenként 1800-2000 köbméter víz folyik le a Dunán, a napokban tetőző áradással ez a mennyiség elérheti a másodpercenkénti 10 ezer köbmétert is. Budapesten az előrejelzések szerint 847 centiméteres, Bajánál 917 centiméteres vízmagasság is várható.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) közlése szerint a Boris ciklon nyomán érkező áradat nem okozhat olyan katasztrófaközeli helyzetet, mint ami 2013-ban érte el az országot. A korábbi rekordnál ugyanis 30-50 centiméterrel alacsonyabb vízállásra lehet számítani. Sebesen építik a védműveket az érintett Duna-parti önkormányzatok is, az állami és helyi védekezés során pedig mintegy 3 millió homokzsákot használhatnak fel.
Az őszi áradást tehát várhatóan megússzuk. Már ha az apadó víztömeget nem hizlalja további csapadék. A több hónapos nyári aszály időszakát felidézve azonban adódik a kérdés: ezt az elképesztő mennyiséget – másodpercenként több mint 83 ezer kádnyi vizet – hogyan lehetne hasznosítani, öntözési céllal visszatartani? Erről kérdeztük Timár Gábor geofizikust, az ELTE Természettudományi Karának oktatóját. Nyilatkozónk szerint a Duna-völgyi főcsatorna mintegy 30 kilométeres körzetében közel sincs szükség ennyi vízre a térség ellátásához. „A vízüggyel együttműködő civil szakértők modellezése szerint a Duna völgye beéri másodpercenként 40 köbméternyi utánpótlással is, a mostani áradattal nem tudna mit kezdeni, le kell engedjük” – mondja Timár.
540 kilométeren zajlik árvízi védekezés, 200 kilométeren harmadfokú a készültség – Percről percre – Orbán Viktor engedélyt adott, hogy a Lajtán megnyissák a szükségtározót, a folyón egyébként a valaha mért legmagasabb vízállásra számítanak. Budapesten a Duna tetőzése szombaton valószínű.
Alternatív megoldás lehetne, ha az óriási víztömeget valahogy a Homokhátság és a tiszai Alföld rendszeresen kiszáradó földjeire vezethetnénk el. Erre vonatkozó grandiózus terv – a hajózási és öntözési célokat szolgáló Duna-Tisza csatorna megépítése – már a reformkorban is létezett, a múlt század ötvenes éveiben pedig hozzá is láttak, a túl magas költségek miatt azonban leálltak az építkezéssel. A munka ráadásul nem csak drága lenne, de tönkre is tenné a Homokhátságot, hiszen a magasságkülönbség kiegyenlítéséhez harminc méter mély csatornával kellene áthasítani a területet.
Az ország középső részén már kritikus az aszályhelyzet – Az ország nagyobb részén 20-60 milliméteres a hiány. A felső 50 centis talajréteg országszerte egyre szárazabb.
Megoldás lehet ugyanakkor egy óriási zsiliprendszer kiépítése is, amiből szivattyúk emelnék át a vizet a Homokhátság magasabban fekvő területére. A Magyar Hangnak nyilatkozó geofizikus ezt kíméletesebb, zöldebb megoldásnak látja – különösen akkor, ha a szivattyúk működéséhez a Nap szolgáltatna energiát. „Napközben, kora délután a legalacsonyabb a napenergia lakossági kihasználtsága, a megtermelt áramot ilyenkor használhatnánk a szivattyúzásra. Ahhoz, hogy a Duna feleslegéből lássuk el a magasabban fekvő hátságot, másodpercenként öt-tíz köbméter vizet kellene feljuttatni a térségbe” – fejtegette Timár Gábor.
A 2013-as szint alatt marad a Duna – De így is 6-6,5 métert emelkedik a folyó egy hét alatt.
A Tiszántúl megmentéséhez pedig a folyón lefutó árvizek megszelídítésére és visszacsatornázására lenne szükség. „A folyószabályozás előtt, ha a Tisza kiöntött, akkor elterült akár Karcagig is. Az elöntött területek felszínén változatos élővilág alakult ki, a talaj pedig rengeteg vizet vett fel. Aztán töltések közé tereltük a folyót, és a védetté vált területek hidrológiai egyenlege mínuszba ment. Most ott tartunk, hogy évente másfél Balatonnyi vizet engedünk ki az országból a Tisza medrében, miközben a folyó környéke teljesen kiszáradt” – mondja a szakértő.
Aszály: A szakma látja az okokat, de a politika térfelén pattog a labda – A szárazság a szélesebb közvélemény figyelmét is ráirányította arra, hogy időjárásunk változóban van, és egyáltalán nem jó irányba tart.
Továbbra is megvannak ugyanakkor az alföldi csatornák, amikkel jelenleg a termőföldekről „tereljük” vissza a belvizet a folyóba. Ha ezek áramlási irányát megfordítjuk, Timár szerint kivitelezhető lenne a talajvíz fokozatos visszatöltése, táplálása – mert az Alföldet nem felszíni víztározókkal, hanem talaj visszanyert vízkincsével lehetne megmenteni. Legalább ilyen fontos a talaj pihentetése: az óriási kukorica és búzaföldek annyi vizet, tápanyagot igényelnek, amit a szántók már most sem tudnak biztosítani, a gépi szántás pedig annyira „elrontotta” a talajszerkezetet, hogy sokszor a csapadékvíz sem tud elszivárogni. A gazdák még a rossz terméshozamú földeket sem engedik el a rájuk megkapható uniós területalapú támogatás miatt, de Timár Gábor szerint ez a forrás kiváltható – az EU biodiverzitás visszaállítására is ad pénzt.
