Fából vaskarika? Ismerős mondás, gyakori a jelenség. Talán nem is lehetetlen. Fordítva is igaz? Miért ne? A nyelvi lelemény meghökkent, de elfogadjuk. És nagy a kifejező ereje. A művészeté még nagyobb. Úgy sejtet, úgy tudatosít dolgokat, legyen szó akár abszurditásról is, hogy azt ki se kell fejteni. A látvány önmagáért beszél. Itt van például Kiss Levente bronz kisplasztikája, a Fa. Szokványos téma, de rendhagyóvá lehet tenni. Új ötlettel, metaforikus fogalmi egybevonással, értelmi átfedésekkel, átfordított értelmezéssel, kreatív formai bravúrokkal.
A fél évszázada kiállító, népszerű marosvásárhelyi szobrász így közelítette meg a feladatot. Ami az ő esetében magától értetődő, ezt a hozzáállást tanúsítják jelentős köztéri alkotásai, például a Borsos Tamás-emlékmű Marosvásárhelyen, az István pap-emlékmű szülőhelyén, Gyergyóalfaluban, a Kontrasztok a németországi Ratingenben, és erre vallanak a tájainkon ritkaságnak számító kinetikus szobrai is, amelyekből 2019-ben rendezett nagy sikerű egyéni tárlatot a Bernády Házban.
Feladatot említettem; igen, fakultatív témaként ajánlotta a fát az iserlohni művésztelep vezetője a tábor vendégeinek 2004-ben. A 90-es években, a kétezresek elején nyaranta Kiss Levente több erdélyi művésztársával együtt heteken át dolgozott a bronzöntést is lehetővé tevő, jól felszerelt németországi telepen. Kivételes lehetőség volt ez a bronzhoz ragaszkodó szobrászaink számára, korábban szinte elérhetetlennek tűnt nekik ez az anyag és a viaszveszejtéses eljárás, ki is használták a felkínált lehetőséget becsületesen. Kiss Leventének is számos szép szobra született ott. Ez persze úgy sikerülhetett, hogy a megvalósítandó mű modelljét, a bronzalkotások agyagváltozatát már vitte magával Iserlohnba. A művészek általában az ajánlott témának is eleget tettek, közben a dédelgetett elképzeléseiket is megvalósíthatták.
A fa, mondom, nem különösebben izgalmas tematika, bár nagyon sok képzőművész és fotós fantáziáját képes megmozgatni. Kiss Levente se kivétel ilyen tekintetben, szobrászpróbáló kihívásnak tekintette az iserlohni elvárást, ebben a szellemben kezdett foglalkozni vele. Az eredmény: egy emberi értékeket sugalló, rendkívül expresszív, jelképpé nemesülő kisplasztika-sorozat. Olyan kisplasztikák, mint Az élet megy tovább, az Új hajtás, a Mindent legyőz, az Ikrek. És nyilván a Fa, amelynél ma időzünk.
Fa bronzból? Bronzfa? Fémfa? Abszurdum. Gondolati megközelítésben és látványként is az. Illetve csak első benyomásra. Hamar megbarátkozunk a meghökkentő szobrocskával (40 x 20 x 6 cm). És rájövünk, nem csak az a furcsa, hogy fényesre csiszolt bronz vértezetben áll előttünk a természet szerves, élő része. Különösségét inkább az hangsúlyozza, hogy a merészen kísérletező, újító kedvű szobrász szemléleti duplacsavart alkalmazott műve megformálásában. Netán éppen triplát. A fa lombja egy erezete mentén áttört falevél. Egyetlen levél, egy részecske, egy kis összetevő testesíti meg, érzékelteti a nagy egészet. A szobrász lomb-attribútumokat ruházott át a levélre. Különös, ami elénk tárul, de tökéletes a faillúzió. Kedvező a benyomás, noha lehet, hogy úgy érezzük, valami nincs itt rendben. Logikailag kell elfogadnunk a két fogalom, a levél és a lomb azonosulását, a plasztika szokatlanságát, de éppen ez a szobor egyik erénye: elgondolkodtat, továbbgondolásra serkent.
És abban is inventív a művész, hogy a hiánnyal is láttat, azt is beépíti az egészbe. A levél hiányzó erezete a fa ágait rajzolja ki. Ha folytatjuk a gondolatmenetet, arra a következtetésre jutunk, hogy a látvány folyamatot is sugall, az idő múlását: először a rügyek jelennek meg a fákon, majd az egyikből kibomlik az első levelecske, utána egyre több, amíg ilyen összeálló lombbá növi ki magát.
Monumentalitás van a kisszoborban! Olyannak képzelem, mint egy királyi tartású, tekintélyt parancsoló, dúslombú, nagy fát, mondjuk bükköt (a levél alakja, fogazata alapján), amely szétágazó, erős gyökereivel mélyen kapaszkodik az anyaföldbe, s ha kell, védelmet is nyújt az embernek. Az alkotó üzenetéből nyilván az is kiolvasható, hogy a fa is az általános természeti körforgás része, ugyanakkor veszélyben is van, védelemre szorul. Akár a hulló falevél, a fa maga is a pusztítás, a környezetrombolás, az emberi felelőtlenség áldozatává válhat. Ha ez így együtt nem is jut mindenki eszébe a kisplasztika láttán, az se tragédia, a szép, szokatlan forma, a tetszetős kivitelezés valamilyen irányba mégiscsak elindítja a néző fantáziáját. A szobrászé szabadon szárnyal, csak győzzünk nyomába szegődni.
.