Archetipikus álom

       					Archetipikus  álom 
(Carl Gustav Jung – 1875 -1961  –   emlékére)
				            Bartha György

	Tisztán, logikusan rögzült hajnali álom (aug. 14-15-re virradó nap hajnala – felkelés után tudtam meg: Mária-nap, Nagyboldogasszony).

	Levéltáros  egy nagyobb könyvtárban, reggel munkába menet, az olvasóterembe belépve látja, hogy mindjárt a bejárat mellett a padlóra négy, kisméretű orchidea-virágkosarat  helyezett el valaki. Az ilyesminek nincs ott a helye a padlón!
	Az elmaradhatatlan levéltáskáját a hóna alá csapja, a két kezébe egy-egy kosarat felvesz, végigvonul az olvasóterem  iskolásan elrendezett olvasóasztalai között, és a teremnek a bejárattal szemközti falánál, a terem jobboldali sarkát átlósan lezáró munkaasztalára helyezi. Mögötte, a teljes falat betöltő, mennyezetig tornyosuló, súlyos, üveges tölgyfaszekrények sorakoztak.  A másik két kosárról megfeledkezik, már nem megy vissza értük.
	A dolgait rámolja elő az asztalon éppen, amikor az olvasóterembe  kisestélyibe felcicomázott fiatal hölgyek csapata érkezik, felverve a terem addigi csendjét. Úgy 30-35 évesek, könyvtárbeli munkatársak, lehetnek öten-hatan is, Ketten közülük felkapnak a padlóról egy-egy kosarat, körül is néznek  (hol a másik kettő?). Lármás csapatuk végigvonul a termen, és gyanakvóan kezdenek tekintgetni a levéltáros felé, amikor a másik két kosarat  az  asztalán megpillantják . 
	 Érdeklődnek is, mondja az idős munkatársuk, hogy vegyék, vigyék, nem tart ő  rájuk igényt, csupán azért hozta  hátra az asztalára, mert ilyesminek a bejárat mellett, a padlón nincs  a legmegfelelőbb helye. 
	Virágkosaraikkal az asszonyhad bevonul a könyvtárvezetőség irodái felé. Valakiket ünnepelnek, nem a levéltáros ügye.
	A kis epizód azonnal elfelejtődik, az olvasóterem továbbra is üres és csendes marad, a nyugdíjas korú idős ember a munkája után néz. Az asztal baloldalán tornyosuló dokumentumok legtetejéről mindjárt egy finom papíranyagból készült, világos dohányszínű borítékot vesz kézbe. A szokványosnál nagyobb formátumú. Kézírást utánoz a boríték tetején a fejléc, valami magas, eddig sosehallott hivatal nevét rögzítve. A boríték címzettje (ugyancsak kézirással) ismeretlen személy.
	Nincs lezárva, a levéltáros, miután óvatosan felpöccinti a „hajtókát”, kétrétbe fogott, finom, szalmaszínű szűrtpapírra írt dokumentumot emel ki a borítékból. Az első oldal üres, a másodikon ugyanaz a karakteres, cirkalmazott, kalligrafikus kézírás olvasható, mint amilyen a boríték címzése. Az egész belső oldalon ritka sorokban, arányosan, szellősen elhelyezett, pármondatos szövegrészek, nagyobb bélyeg méretű, ex librisszerű ikon-rajzok közé iktatva. Legfelül, a kérelmező megszólítása – a teljesen ismeretlen név – az utána következő, második mondat: válaszadás a kérelmezésre:
	„A kompetens, legmagasabb rangú hivatalunkhoz intézett megoldhatatlan kérése nálunk megoldást nyer.” Ennyi.
	Utána ikon-kép következik.
	Amikor rátekint a levéltáros, az addig fehér-fekete ikonkép sosemlátott aranyszínben ragyog fel, mintegy megpecsételve a lehetetlen kérés kedvező megoldásának  tényét. A lapon lennebb elhelyezett, ikonok közé iktatott  szövegrészek valószínűleg a megoldást részletezik. A levéltáros ezt már nem olvassa el. A kezében tartja, forgatja, megnézi minden oldaláról a szokatlan,
valakinek valaha tán életet jelentő, hírvivő dokumentumot. Elképzeli az utánajárást, a kérelmező számára kedvező megoldáshoz vezető út keresését, a célt, amelynek elérése érdekében egy valamikori jóhiszemű hivatal (hajdan ilyeneknek is kellett létezniük!) minden tudását beleadva, fáradságot nem kímélve dolgozott.  És szemnek is tetszetős módon szerkesztette meg a kérelmezőnek átnyújtandó iratot. Az aranyfényben feltündöklő ikon mindezeken a korona.
	(De miért jelen, miért nem múlt idejű ige zárja a kedvező eredményt hírüladó értesítést?)
	Epilógus: a könyvtárigazgató (olyan valóságos személy, akinek mind foglalkozásától, mind habitusától távol áll az értelmiségi munka: G. M.) megunva az asszonyok társaságát, kijött az irodájából az olvasóterembe.
	- Valamit mutatok! - hívja asztalához a levéltáros, és kitárja előtte a most lelt, rendkívüli dokumentum-lapot. Közben  is az iraton tartja a szemét. Az ikon az igazgatónak már nem ragyogott fel.
	(Reggelre kelvén szívesen indultam egészégügyi sétára, és a megszokott úton – féléve nem fordult elő! - mint a zsibbadtságukat hirtelen elveszített Ikarusz-szárnyak, tovább, tovább! vittek lábaim).