„Kis Athéneket álmodtam, ahol demokráciát tanulnak az emberek, s ahol nem a napóleoni jog miatt tisztességesek, de önmaguk becsülése végett, hisz csak a törvények miatt becsületesnek maradni ordináré passzió, mint az állatkínzás.” (Krúdy Gyula)
Azt szokták mondani, fejétől bűzlik a hal. Én csak ülök, mint a moziban, s nézem a híradókban a síkságra épített többmilliós kilátót, a fűtött-füves focipályákat, amelyek nézőterén elférne az ágyhoz kötött aggastyántól a csecsemőig az illető községek-városkák minden lakosa. Nem akarom olvasóimat közhelyekkel untatni: kisvasúttal, LED-es világítással, gázszerelő milliárdossal, orbáni kötél-barát hihetetlen gazdagodásával, s a többi, az új nemzeti oligarchiához tartozó, s valószínűsíthetően a büntető törvénykönyv néhány paragrafusát, összes alpontjaival kimerítő figura visszaéléseivel. Nem, nem akarom önöket a lopás „fényes nappal” tényeivel bosszantani. Nem volt szégyen lopni…
Azt hiszem, ismerik a Fidesz-ideológus Lánczi András elhíresült mondatát: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Hát, mit mondjak, ezeregy leleplező újságcikk jelent meg a hal bűzlő fejéről, de mintha ez a rothadó testrész nem is folytatódna, nem lenne húsa, csontja, szálkái, pikkelyei, mintha az oligarchák erkölcsöt nem ismerő, törvény feletti létezése nem is nyomná rá a bélyegét a kisemberek világára.
Az erkölcsi züllés olyan mélyére süllyedt az ország, hogy nem csodálkoztam, csupán szégyenkeztem, amikor a Forma-1-re tartó utasokat, nem sokkal Bécs után, de még a magyar határ előtt arra figyelmeztette az osztrák kalauz, hogy a magyar taxisok rabló gazemberek, s a vendéglőkben nem szabad kártyával fizetni, mert lemásolják őket, lopják az adatokat.
Szociológus ismerősömmel beszélgettem a témáról, elmondva saját tapasztalatomat, hogy Hollókő közelében szemtanúja voltam, ahogy egy francia családtól három pohár kóláért ötezer forintot követelt a pultos. Ő a dolgot megpróbálta történelmi okokra visszavezetni.
– A téeszekből nem volt szégyen lopni, szinte természetesnek vették az emberek, hogy a háztájihoz szükséges vegyszerek, a műtrágya, a baromfi és disznó etetéséhez a gabona mellékösvényeken keresztül juthat hozzájuk. Magyarul: lopták. Természetes volt, hogy a gépkezelő nem vett üzemanyagot a kocsijába, s ha nem volt sajátja, eladta másoknak a „megspórolt” benzint, gázolajat. Az olajkályhák sem jelentettek fölösleges pénzkiadást a traktorvezetőnek. És az is természetes volt a szocialista nagyvállalatoknál, hogy ki mit gyártott, azt lopta. Talán csak anekdota volt a kádári időkben, de jól mutatja, hogy milyen világot éltünk, hogy egy gyárban, a munka végeztekor, az egyik munkás nem kerékpárra pattant, hanem egy talicskával vitte haza az üres ételhordó edényét, a gépzsíros munkaruháját, aztán évek múltán valakinek feltűnt, hogy reggel soha nem talicskával érkezik, vagyis a furfangos kisember meglovasított több száz egykerekűt.
Azt még a korabeli újságok is megírták, hogy a balatoni autópálya építésekor, a környező településeken úgy épültek százszámra a házak, hogy a környékbeli Tüzép-telepek nem adtak el egyetlen zsák többlet-cementet sem.
Hallgattam tanult ismerősöm történelmi okfejtését, s eszembe jutott egy svájci kirándulásunk. Az erdőhatár fölött, egy alpesi rét szélén állt a legelésző tehéncsorda gazdájának, de az is lehet, hogy alkalmazott gulyásának a háza. Nem igazi nagytetős hegyi gazdasági épület volt, inkább csak éjszakai menedéknek véltem. Volt a homlokzati részen ajtaja, ablaka, ahogy illik, s az oldalsó falán, egy rejtett nyílásféle, amin csuklópántok voltak, tehát valamilyen módon lefelé nyitható lehetett az a valamicsoda. Éppen végeztek a fejéssel, s megkérdeztük, ahogy az erdélyi hegyekben is szoktuk, hogy kaphatnánk-e egy-egy pohár tejet. Az asszony igennel felelt, aztán eltűnt a házban. Biztosan ott tartják a maguknak szánt tejet, gondoltam, mert a friss fejés, tükörfényű alumínium kannákban, már egy kis teherautó platóján szállításra várt. Pár pillanat múlva, amire nem számítottunk, a ház oldala felől, ahol korábban senkit sem láttunk, hallottuk, ahogy szólítanak.
– Uram, jöjjön ide – mondta az asszony, s a hang irányába indulva, az oldalfalnál értelmet nyertek a fém zsanérok. Leeresztett asztalkán csillogóan tiszta üvegpoharak (nem eldobható papír), a behűtött tejre várakozva, s a pultként használt fenyőillatú, patyolattiszta deszkán a pénztárgép. Közölte, hogy az öt pohár tej, ami éppen egy liter, mennyibe fog kerülni, s még hozzátette, hogy plusz tíz százalék a szervízdíj, amin a ragyogó poharak, a friss papírszalvéta láttán nem is csodálkoztunk. Aztán az összeget beütötte a gépbe és blokkot is adott.
Svájc. Erre mondja a magyar, hogy a szerencsés sorsú országokban más szokásokat alakított a történelem. De talán az sem hihető, amolyan mesei realizmusnak tűnhet a magyar fül számára, a zsebre dolgozó vámosok, kalauzok, távolsági buszsofőrök, parkoló őrök eseteinek ismeretében, amit egy norvég fjordban éltem át, egy pici személyszállító kompon, amelyen látványéhségemet akartam csillapítani, s amelyre az indulástól a végállomásig oda-vissza jegyet váltottam, s tulajdonképpen valamiféle beszállókártyát kaptam. Az út végeztével a kapitány kérte és lepecsételte a féltenyérnyi papírt, s amikor már a parton voltam, utánam szaladt. Nem tudtam, hogy meg kellett volna várnom, amíg a pecsételő-masina kidobja a teljes utazást igazoló bizonylatot, hiszen kiszállhattam volna bárhol a fjord kikötőiben, hogy a természetben gyönyörködjek, s aztán visszaszállhattam volna aznap egy másik hajóra. Az általam fölöslegesnek vélt blokk azt is igazolhatta volna, hogy még nem utaztam le a társaságnál kifizetett kilométereket. Lehetne még tartalék azon a beszállókártyán. Tetszenek érteni, utánam szaladt egy fecnivel, ami azt igazolta, hogy már semmit sem ér a jegyem, leutaztam az árát. De járt nekem. Utánam hozta.
Hát igen. Vannak másfajta világok, azt is mondhatnám, boldogabb másvilágok.
Mint már mondtam, a fejétől bűzlő halból engem, átlagemberként, a többi testrész rothadása is érdekel. A tömeges erkölcsi züllés pikkelyei. Olyan apróságnak tűnő dolgok, mint amit a napokban éltem át.
Az alábbi történetet társasházi közgyűlésen hallottam, amelyen éppen a lift utólagos beszereléséről vitáztak, amikor a fő hangadó előállt a gazdaságosító, takarékossági ötletével.
– Be kell jelenteni valamelyik emeleti lakásba egy rokkantat, akkor jár mindenféle támogatás – mondta.
Másfél tucat ember bólogatott, csak éppen vastapsot nem kapott az illető. Döbbenten álltam. Ilyen nyíltan lehet törvénytelenséget, csalást, lényegében okirat-hamisítást javasolni? Megtervezni? Senki nem érzi a tucatnyi emberből, senki, hogy illegitim, hogy büntetendő cselekményt ajánl az illető? Hogy maga a törvényszegésre való felbujtás is bűn egy jogállamban? S azt, hogy ezt rendes körülmények között nem lehetne kimondani sem?
– Az emberek élelmesek – mondta az említett szociológus ismerősöm. – Ha van kiskapu, akkor azt meg is találják. Találékony a magyar.
Hallgattam. Eszembe jutott, hogy hallottam már koldus-maffiának bérbe adott kisgyermekekről, akiket naponta kiültetnek kéregetni Londonban, Brüsszelben, Stockholmban a hideg járdára a „bérlői”. Akkor miért ne lehetne bérbe venni egy mozgáskorlátozott nagymamát, nagytatát?
Hallottam már nyelvvizsgához hasonmás-közvetítésről, amolyan országot járó bérvizsgázókról. Bérszavazókról is, akiket buszokkal szállítanak. De minden bizonnyal hungarikum a bér-rokkant ötlete.
Találékony a magyar. Már szinte látom is, hogy nemsokára hirdetések jelennek meg: „Uniós pályázatokhoz bérbe adunk teljes szakorvosi véleményezéssel rendelkező rokkantakat, látás- és hallássérülteket, valamint enyhén, közepesen és teljesen magatehetetlen egyéneket. A megrendelő külön kérése alapján életkorra, nemre való megbízást is teljesítünk.”
Vagy már folyik is ez a biznisz?!
Post navigation
Következő cikk
A számok nem hazudnak 