Ha a hullámai nem is, az 1977-es nagy vranceai földrengés híre gyorsan bejárta a világot, Bukarest az első helyeken szerepelt az adásokban. A társadalmi dráma egyéni tragédiák sorában, nemzetgazdasági károkban, sokszor maradandó lelki és fizikai hatásokban nyilvánult meg.
A Hét szerkesztőségét, a sajtóházat is érte károsodás, de nem jelentős. Addig és azóta is beszélnek a román fővárosban veszélyeztetett médiaközpontokról, a sajtóházról is, de különösképpen a közrádió épületéről – a kormányzat dolga lenne tenni is valamit. Bukarest különösképpen veszélyeztetett övezetben van tektonikai szempontból.
Az 1977-es természeti katasztrófa mégis pótolhatatlan veszteséget okozott szerkesztőségünknek: Földes László 1973 januárjában bekövetkezett halála után Dankanits Ádám tudományos rovatvezető is elhunyt. Utolsó közös művünk a lap ismeretterjesztő melléklete, a maga nemében szintén egyedülálló TETT (Természet – Ember – Tudomány – Technika) negyedévi kiadvány volt, első számának megjelenése alig késett…
Alábbi összeállításunkban különösen saját forrásból szeretnénk felidézni a negyvennégy évvel ezelőtt történteket. A tájékoztató, tudományos tömb után – olvasóink összehasonlíthatják, mennyire helytállóak a közel ötödfél évtizedes ismeretterjesztő írások! – publicisztikákból válogattunk.
A TUDOMÁNY FÖLDRENGÉSHULLÁMHOSSZÁN
Marcian Bleahu: Mit mond a szaktudomány a március 4-i földrengésről
A jelenség a tudománynak úgyszólván örök témája. A vele kapcsolatos számos kérdésre találtak, illetve másokra keresik a választ.
A földrengések lokalizálása mértani jellegű feladat. Normális körülmények között a rengéshullámok a föld felszínén másodpercenkénti 4—8 kilométeres sebességgel haladnak. Két olyan hely ismeretében, ahova a felszíni hullámok azonos időben jutottak el, könnyű kiszámítani, hogy a földrengés epicentruma a közöttük levő távolság felénél található. Több mérés interpolációja útján pontosan meghatározható a hipocentrum és az epicentrum helye. Hogy objektív módon is fel lehessen mérni a földrengések hatásait, különböző földrengés-erősségi skálákat dolgoztak ki. (A legismertebb a Sieberg—Mercalli- skála, valamint a Richter-féle magnitúdó-skála. Az eddig bekövetkezett legnagyobb földrengés mérete a Richter-skálán 8,5 körüli volt, de sokan úgy vélik, hogy az 1755-ös lisszaboni földrengés magnitúdója elérte a 9-et is.)
A hazánkban 1977. március negyedikén bekövetkezett földrengés erőssége a fővárosban a módosított Mercalli-skálán 8 fok volt. Összehasonlítva az 1940-es földrengéssel: annak intenzitása ugyanakkora volt, magnitúdója valamivel nagyobb (7,4 a 7,2-höz képest) – a mostani romboló hatás a rengés nagyobb időtartamának tulajdonítható.
Egyébként a földrengés időtartamáról lehet vitatkozni, hiszen az emberek érzékenységüktől függően más-más időpontokban észlelték a kezdetét és a végét, így az időtartamát is. A különféle műszerek sem hasznavehetők ilyen szempontból, hiszen az utórezgéseket még órákon át érzékelik. A jelenség fizikailag körülbelül két órát tartott, magát az erős rengést pedig a nem túlságosan érzékeny ember körülbelül 17 másodpercig érezte. A rengés során a mérőműszerek először függőleges, majd vízszintes mozgást mutattak ki. Az épületeken – legalábbis Bukarestben – látszik, hogy a függőleges komponens igen erős volt; miatta repedtek meg X-alakban a falak, rongálódott meg inkább az alsó három-négy emelet, s roggyantak össze (nem pedig eldőltek) az épületek. Mindenesetre a jelenség lefolyásának végső tisztázásához további részletes adatgyűjtésre van szükség.
A jelenség okainak kutatása közben elengedhetetlen a kitérő a globális tektonika területére. Ez az elmélet, amely forradalmasította a geológiát, a földrengések keletkezésére is magyarázatot ad. Az elmélet szerint a Föld kontinenseit és óceánjait tíz hatalmas – mintegy száz kilométer vastag – lemez hordozza. Amennyiben két lemez távolodik egymástól, közéjük a földköpenyből olvadék buggyan vagy lövell ki – így jönnek létre a tengerfenéki hegyláncok. A lemezek függőleges elválasztó felületén kis – hetven kilométer – mélységű földrengésfészkek jönnek létre. Ha a lemezek egymáshoz közelednek, az egyik a másik alá szorul. Határfelületükön alakulnak ki a közepes és a nagy mélységű földrengések. Végül, amennyiben két lemez egymás mellett csúszik el, súrlódási felületükön úgyszintén kisebb mélységű földrengésfészkek keletkeznek.
A két szomszéd szárazföld, Afrika és Eurázsia két külön lemezen található, amelyek a geológiai korok folyamán kapcsolatba kerültek egymással. Hazánk területe, a Vrancea-övezet éppen egy ilyen találkozási vonal fölött van. A kelet-európai (ázsiai) lemez széle az afrikai lemez két fragmentuma alá került, s azokat feltolva hozta létre a Keleti-Kárpátokat. A két lemez egymáshoz viszonyított mozgása kelti a földrengéshez vezető feszültségeket.
Az ez évi nagy földrengésnek tudományos szempontból elsősorban a terjedési iránya figyelemre méltó. A vranceai földrengések rengéshullámai általában az ÉK–DNy irányban terjednek tova, ezúttal azonban a nagyobb romboló hatás nem a rengés epicentrumában, Focşani környékén volt érezhető, hanem Közép-Moldovában (Vaslui környékén), a Román Alföldön (Ploieşti, Bukarest, Zimnicea, Alexandria övezetében) és a Duna túlsó, bulgáriai részén. A 21 óra 22 perckor megindult rengés hullámai 13 másodperc múlva érték el Focşani-t, 14 másodperc múlva Bacáut, 15 másodperc múlva Cheiát; 19 és fél másodperc múlva Cîmpulung Muşcelt, 20 másodperc múlva Bukarestet és Iaşi-t.
A legnagyobb erősségű hatás iránya (KÉK—NyDNy) ezúttal kissé eltér a vrancea-i földrengéseknél megszokottól, ami, meglehet, eddig ismeretlen kéregalatti struktúrákra vall. Mindenesetre úgy tűnik, hogy az erőteljesebb rezgést ezúttal az alsó, alábúvó lemez szenvedte. (Erdélyben a földrengés hatása sokkal gyengébb volt.) Természetesen jelenleg, amikor még nincs teljes képünk a történtekről, korai lenne következtetéseket levonni. Tény viszont, hogy Bukarestben is az említett irányra merőleges épületek szenvedték a legtöbb kárt.
Ezen a tisztázandó kérdésen túlmenően a lakosságot természetszerűleg az foglalkoztatja, hogy megismétlődhet-e a földrengés ugyanilyen energiával. Nos, a földrengések előrejelzésére az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, Kínában dolgoztak ki bizonyos, nem is eredménytelen módszereket, amelyek azonban csupán a kisebb mélységű földrengésfészkek esetében hatásosak. A mi esetünkben az eddigi földrengésekből leszűrhető, valamint a tudományos intuíción alapuló elméleti következtetésekre hivatkozhatunk. Kétségtelen, hogy egy nagyobb földrengés létrejöttéhez szükséges hatalmas feszültségek felhalmozódása csak hosszú idő alatt mehet végbe. A mostani nagy energiafelszabadulás pedig biztosan kimerítette a felgyűlt erőket.
Reméljük, hogy a következő nagyobb földrengésig a földtudományok elérik azt a fejlettségi fokot, amelyen a földrengések előreláthatóak lesznek. A katasztrófa, amely hazánkat sújtotta, számos új ismeretet szolgáltathat, de ezen túlmenően arra kell serkentsen bennünket, hogy még jobb feltárási módszereket találjunk, hogy még jobban megérthessük a Föld mélyebb rétegeiben végbemenő folyamatokat.
————–
Dr. Marcian Bleahu a fővárosi Geológiai és Geofizikai Intézet munkatársa. Vezető tagja annak a kutatócsoportnak, amelyik az illetékes minisztérium kezdeményezésére a fővárosban felméri a földrengés geológiai hatásait.
Megjelent A Hét VIII. évfolyama 11. számában, 1977. március 18-án.
Okokról, sajátosságokról, tudományos komolyságról
A Bukaresti Tudományegyetem központi épületének főbejáratán még ott áll a felirat: március 8-án az oktatás minden karon a rendes órarend szerint kezdődik; a geológia-földrajz szakos hallgatók tantermeikben a történelem kar bejáratán át juthattak. Az épület belső udvarán néhány diák lehullott vakolatdarabokat lapátol, kitört ablakok kereteit tisztogatja. Nem nehéz megtalálni a geológia kart: útjelzőül a folyosón – teljesen ép üveglapok alatt – kiállított kőzetminták szolgálnak. Furcsa érzés tárolóban, ember-választotta alakban látni azt az anyagot, a Föld kőzeteit, amelyeknek gigantikus méretű mozgása olyan nagy bajt hozhat az emberre. Egyetemi geológia-földrajz karon mi más lehetne a beszélgetés tárgya, mint a földrengés. Illetve következményei. Azért jöttünk.
Gratian Cioflica docens doktor professzor, a bukaresti Egyetem Geológia-Földrajz szakának dékánja dr. Simon Pauliuc professzorhoz irányít, aki könyvet is írt a földrengésekről.
Professzor elvtárs, nyolcadikán is tartott előadást?
Igen. Mindössze négyen hiányoztak, s ők sem azért, mert bajuk történt. A földrengés sem diákjaink, sem tantestületünk körében nem szedett áldozatokat. Szerencsére a diákotthonok is csak jelentéktelen megrongálódásokat szenvedtek. Hallgatóink a földrengés utáni első óráktól kezdve résztvettek a mentésben, a romok eltakarításában. Vasárnap és hétfőn az egyetem helyiségeiben tüntették el a földrengés nyomait, másnap újrakezdődött az oktatás.
Az első órákon tartott-e külön magyarázatot a földrengés okairól, lefolyásáról?
Nem. Diákjaink rendelkeznek elméleti ismeretekkel erről a témáról. Az előző napokon természetesen beszélgettünk a földrengésről, hiszen együtt voltunk, maga az oktatás azonban program szerint folytatódik.
Megkérem, amennyiben ideje megengedi válaszoljon néhány kérdésre. Elsősorban: milyen okok váltják ki a földrengéseket?
A kisebb erejű földrengéseket, amelyek néhány tíz kilométer nagyságú körzetben érezhetők, okozhatják vulkánkitörések, föld alatti üregek (barlangok, bányák) beomlásai, meteoritbecsapódások vagy föld alatti robbantások. A Földön érezhető rezgések mintegy 95 százaléka azonban tektonikai erőknek tulajdonítható, ugyanazoknak a tektonikus mozgásoknak, amelyek az évmilliók alatt a földkéreg különböző szerkezeti formáit létrehozzák.
Amint az utóbbi két évtized geológiai, geofizikai kutatásaiból kitűnik, a Föld mintegy 150 kilométer vastagságú szilárdabb külső rétege, a litoszféra több hatalmas lemezből, tömbből áll, amelyek a bolygónk belsejében fellépő földtani erők hatására egymáshoz viszonyítva elmozdulnak. Az elmozdulás nem túlságosan nagy, évente 1egy-hat centiméter, a tömbök hatalmas tömege miatt azonban a találkozási felületek mentén irdatlan nyomás, feszültség keletkezik. Abban a pillanatban, amikor ez a nyomás meghaladja a kőzetek ellenállóképességét, a litoszféra mélységeiben az anyag állapota megváltozik, szakadások, alakváltozások jönnek létre: az évtizedeken, helyenként évszázadokon át felhalmozódott energia hirtelen felszabadul és rugalmas hullámok formájában terjed minden irányban.
A március 4-i földrengés esetében…?Amint a bukaresti Geofizikai Központ szakemberei kimutatták, a március negyedikén bekövetkezett földrengés epicentruma a Tulnici—Soveja—Birsesti—Naruja négyszögben, illetve az ezek által a helységek által határolt övezetben volt, a rengés hipocentruma pedig körülbelül 110 kilométer mélységben. Ebben a tartományban a román geológusok már korábban megállapították egy hatalmas „szakadék“ létezését, amelynek mélysége eléri a 150 kilométert, és amelynek mentén a kelet-európai tektonikus lemez délnyugati széle az Erdélyt és a Nyugati Szigethegységet fenntartó litoszféra-tömb alá nyomul. Az egymásnak feszülő két tömb találkozásánál felgyűlt energia vezetődött tehát le a mostani földrengés formájában.
Minthogy a földrengés fészkéből a kéregmozgás minden irányban tovaterjed, arra számítanánk, hogy a rengések ereje – miután az epicentrumban a legnagyobb – a távolsággal egyenletesen csökkenjen. Mivel magyarázható, hogy a földrengés olyan hatalmas károkat okozott az ország déli és keleti részében, és kisebb erővel terjedt északnyugati irányban?
A rombolás ereje általában nemcsak az epicentrum távolságától függ. hanem a különböző övezetek alatti mélységekben található kőzetek felépítésétől, mechanikai tulajdonságaitól is. Ion Atanasiu professzor a hazánkat ért számos földrengés, különösképpen pedig az 1940-es földrengés hatásainak felméréséből azt a következtetést szűrte le, hogy a rombolás rendszerint bizonyos jól meghatározható vonalak mentén a legnagyobb, amelyeket ő annak idején „szeizmikus érzékenységi vonalaknak” nevezett el. Ezekről térképet is készített. A legfontosabbak éppen a Bukarest—Olteniţa, Videle—Giurgiu, Caracal—Turnu Măgurele, Craiova—Bechet vonalak, amelyek mentén a március negyedikei földrengés nyomán is jelentős károkat szenvedtek az emberi települések. A Kárpát-vonulaton belüli területek eltérő geológiai felépítésüknek köszönhetően érezték kevésbé a földrengést, akárcsak 1940-ben.
Sújtották-e a múltban a mostanihoz hasonló erejű földrengések az országnak ezt az övezetét?
Az egyik legrégebben feljegyzett földrengés 1472-ben tönkretette Neamţ kolostorát. Különösen Moldovában pusztított az 1683-as és az 1740-es földrengés. Bukarestben a mostaninál valamivel nagyobb magnitudójú földrengés okozott nagy károkat 1802. október 26-án; ekkor omlott le a Colţea-torony. További erős földrengéseket észleltek 1829-ben, 1838-ban, 1894-ben, 1912-ben és 1940-ben. Mindebből arra lehet következtetni, hogy országunkban százévenként négy a mostanihoz hasonló erejű és további két-három, valamivel gyengébb földrengés keletkezik.
Ez azt jelenti, hogy a közeljövőben nem várható újabb ilyen erejű földrengés?
Nem lenne tudományos alapja fenntartás nélkül, teljes bizonyossággal állítani valamit, amire extrapoláció útján jutunk. Még tudománytalanabb lenne azonban, ha nem vennénk figyelembe ennek a jelenségnek a szakaszosságát, valamint a geofizika utóbbi években elért eredményeit. Az 1977. március negyediki földrengés az úgynevezett monokinetikus rengések csoportjába tartozik, amelyek egyetlen nagyobb, s az azt követő több apró rengésből állanak. Az utórengések elvezetik a fészekben még meglévő maradványenergiát. Több hazai és külföldi földrengésszakértő határozottan állítja, hogy a közeljövőben nem számítunk ehhez mérhető erejű földrengésre.
Ágoston Hugó interjúja megjelent A Hét VIII. évfolyama 11. számában, 1977. március 18-án.
„Ablak a Föld mélyére”
Beszélgetés Marcián Bleahuval, a geológiai tudományok doktorával, a fővárosi Geológiai és Geofizikai Intézet kutatójával
Doktor Bleahu, látva könyvtárszobájában a sok ezer szakkönyvet, arra gondolok, hogy alig van tudomány, amely századunkban ne élt volna át forradalmi átalakulást. Vannak-e nagy átfogó elméletek a geológiában? Ismerjük-e kellőképpen a Föld felépítését, életét?
A geológia sajátos tudomány. Kutatásának tárgya egyedi – akár a Földről van szó, akár a Kárpátok felépítéséről. Történetiségében is egyedi folyamatot tanulmányoz, hiszen egyetlen geológiai esemény sem zajlott le kétszer ugyanúgy. A geológia különleges helyzetére vall, hogy Auguste Comte sem tudott mit kezdeni vele, meg sem említette, amikor a tudományokat osztályozta. Sajátos tárgyából következik az is, hogy nem lehet kísérleti tudomány. Törvényei természetesen vannak, ezek azonban csak hasonlóságok alapján igyekeznek következtetni a lezajlott eseményekből az elkövetkezőkre. A geológia tehát sokáig nem is rendelkezhetett egységes elmélettel. A hatvanas évek azonban meghozták a geológia forradalmát is: megszületett a globális tektonika elmélete. Globális olyan értelemben, hogy egész Földünkre, a teljes glóbuszra érvényes, és olyan értelemben is, hogy átfogja a földtudományok összességét. Ugyanúgy, ahogy a fizikusok által keresett egységes térelmélet összefogja majd a fizikát.
Ezt az elméletet csirájában már Alfréd Wegener kontinensvándorlási elmélete tartalmazta…
Wegener 1911-ben tette közzé felfogását. Nem vették komolyan. Századunk harmincas éveiben két hatalmas szimpóziumon „mélyreható” elemzésnek vetették alá – és egyszerűen megsemmisítették. Ennek az is lehet a magyarázata, hogy Wegener – bár megállapított néhány tényt, például a szárazulatok mozgásának a tényét – nem találta meg az okot. 1930-ban halt meg, a tudomány mártírjaként, egy grönlandi expedíció során anélkül, hogy megérte volna elgondolásainak igazolását. Közben lassan mégis gyűltek a bizonyítékok. Elsősorban Afrika és Amerika aprólékos geológiai feltárása szolgáltatott földtani igazolást arra nézve, hogy a két kontinens valaha egy volt. A biológusok is rájöttek, hogy mind a kihalt, mind a ma is élő állatfajok, populációk földrajzi elterjedtségét könnyen meg tudják magyarázni, ha elképzelik a Wegener-féle őskontinenst, a Pangeát. (Az őstengert, amely az egyetlen őskontinenst körülvette, Wegener Pantalassának nevezte el.) Az ötvenes években a földmágnesség tanulmányozása további új adatokat hozott felszínre. A különböző kőzetek remanens mágnességének méréséből (ismerve a földmágnesség változásait) ki lehetett számítani a kontinensek elkülönülésének időpontját. Ez körülbelül 200 millió évvel ezelőttre tehető. Érdekes adatokat szolgáltatott a tengerfenék részleges topográfiai felvétele, feltérképezése.
Azt hogyan végezték?
A háborúban megmaradt nagy mennyiségű trinitrotoluolt, trotilt a tenger mélyén robbantották fel, olyan körzetekben, ahova a visszavert hullámok felfogására mérőberendezésekkel ellátott hajókat irányítottak. Így derült ki, hogy az óceánok mélyén hatalmas hegyláncok húzódnak, a taréjukon végigvonuló repedésekkel, amelyek geológiailag aktív zónák: mentükön a tengerfenék szétválik és a két rész évi 4-12 centiméteres sebességgel távolodik egymástól. Ezt ellensúlyozandó, másutt a tengerfenék egy szárazulat vagy egy másik tengerfenék alá tolódik. Ezeknek a jelenségeknek a geofizikai értelmezéséből következett, hogy voltaképpen nem a kontinensek és még csak nem is az óceánfenekek mozdulnak el egymáshoz képest, hanem bizonyos nagy – helyenként 100 kilométeres – vastagságú lemezek. Ezek a földkéregből és a litoszférából épülnek fel, és az alattuk húzódó több száz kilométer vastagságú képlékeny, többé-kevésbé olvadt állapotú asztenoszférán „úsznak”. A lemezek – ismeretes – egymáshoz képest háromféleképpen mozdulhatnak el: távolodhatnak egymástól, elcsúszhatnak egymás mellett, vagy egymás alá tolódhatnak. Wegener elméletében a kontinensek vízen úszó fadarabokhoz voltak hasonlíthatók, a lemeztektonika elméletének modellje szerint a szárazföldek jégtömbökre erősített fadarabok, s voltaképpen a jég úszik a vizen.
A globális tektonika elméletét felhasználva sikerült-e magyarázatot találni olyan geofizikai jelenségekre, amelyek addig nehezen voltak értelmezhetők?
Igen. Sikerült fényt deríteni a mágneses és gravitációs anomáliák keletkezésmódjára, a Föld hőháztartásának számos kérdésére és a hegyképző erők létrejöttére. A globális tektonika elmélete ad magyarázatot olyan gyakorlati jelentőségű kérdésekre is, mint például az értékes ásványok kialakulása a lemezszéleken vagy a kőolajtelepek kialakulása.
Mi a lemezek mozgásának az oka?
Az egyik elmélet szerint az egész földköpenyben végbemenő termodinamikai jellegű konvekciós mozgás, anyagáramlás. (A földköpeny a Föld középső, kéreg és mag közötti része). Egy másik elmélet szerint a földköpenyben léteznek bizonyos „forró pontok”, amelyekben a magma határáról nem is annyira anyag, mint inkább energia tört fel az asztenoszféráig – ez is egyfajta konvekciós áramláshoz vezet. Egyébként a tíz egynéhány forró pont: a Föld egyedüli „fix pontjai”. Az Atlanti-óceán fenekén láncszerűen húzódó egyik vulkanikus szigetcsoport jelzi, hogy az őt hordozó tektonikai lemez valamikor egy ilyen forró pont fölött vonult el.
És a földköpenyben végbemenő kétféle konvekciós mozgást mi hozza létre?
A Föld belsejében jelen levő természetes radioaktív elemek bomlásából származó hatalmas hőenergia. Lehet, hogy nem csupán ez, de ez mindenképpen. Ami a Föld tágulását illeti – amelynek matematikai modelljét Egyed László magyar geofizikus dolgozta ki (és amelyet egyre több adat támaszt aló) –, bár valószínűleg nem közvetlen oka a lemezek mozgásának, segítségével számos globális geofizikai jelenséget meg lehet magyarázni. Rendkívül érdekes „bizonyítéka” a táguláselméletnek, hogy amennyiben rekonstruálni akarjuk a Pangeát, ez sokkal könnyebben megy egy kisebb földgömbön, mint a mostanin. Ezt Creer ausztráliai geológus vette észre. Ügy tűnik, hogy a Föld kialakulásától eltelt öt- milliárd év alatt sugara az eredetinek mintegy harmadával nagyobbodott. Ami elég sok.
Honnan származnak a Föld belsejére vonatkozó ismereteink?
Szinte kizárólag a földrengéshullámok terjedésének tanulmányozásából, A földrengés: bolygónk belsejébe nyíló ablak. Tudjuk, hogy a holdszerkezet vizsgálata céljából mesterséges rengéseket keltettek a Holdon. Az ember a Földön is előidéz mesterséges rengéseket. Például Helgoland szigetén robbantással sikerült olyan ellenőrzött földrengést kelteni, amit az emberek természetesen nem éreztek, viszont a szeizmológiai megfigyelőállomások szerte a világon jegyeztek, és így hatalmas mennyiségű információhoz jutottak. Mert mi történik? A Föld belsejében található rétegek elválasztó felületéhez érve a rengéshullámok egyes fizikai jellemzői megváltoznak, például a sebességük. Így fedezte fel Mohorovicic – az 1909-es horvátországi földrengést tanulmányozva – az utólag róla elnevezett felületet, amely a köpenyt elválasztja a kéregtől.
Ez milyen mélységben húzódik?
A kontinensek alatt átlagosan 50-70 kilométer mélységben, az óceánok alatt mélysége helyenként alig éri el a tíz kilométert. Az amerikaiak, akik olyan nehezen tudják kiejteni az idegen neveket, a felületet egyszerűen Moho-nak nevezik. Volt egy tervük, amely annak idején az Apollo-tervvel versengett, az úgynevezett Mohole-terv (a Moho hole összetételből, amelyben hole lyukat, furatot jelent). Le akartak fúrni addig a mélységig, ahol már a földköpeny kezdődik, tehát a Mohorovicic felületig. Győzött azonban az Apollo-terv, s így jutottunk oda, hogy a Holdról többet tudunk, mint a Föld belsejéről.
Vajon a Mohole-tervről végleg lemondtak?
Nem valószínű, hiszen elsősorban gazdasági szempontból fontos. A Föld ásványtartalékai végesek. Vajon a földköpenyből, amely eredetileg is az összes hasznos ásványokat szolgáltat, nem termelhetők ki újabb anyagok? Ha ezt technológiailag nehéz lesz is megvalósítani, a hőenergia hasznosítása már akár rövidebb távon megvalósítható.
A Mohorovicic-felületen kívül milyen határfelületekről kell tudnia a Föld belső szerkezetére kíváncsi laikusnak?
A mag és a köpeny között – körülbelül 2900 kilométer mélységben – található a Weichert–Gutenberg-féle határfelület. Aztán az is kiderült, hogy a földmag sem homogén: a benne húzódó diszkontinuitást nevezték el Leman-féle határfelületnek.
Mik azok a Benioff-felületek?
Ferde (45-70 fokos hajlásszögű) határfelületek, amelyek az egyik tektonikus lemeznek a másik alá való tolódásakor jönnek létre. Ezeknek a mentén találhatók a nagyobb mélységű földrengésfészkek, például a vranceai is.
Ha ismét szóba került – és hogy is ne került volna szóba? – a hazai földrengés, megkérdezném: amióta az adatok kiértékelése folyik, adódott-e új elem, új adat a korábban megállapítottakhoz?
Eddig lényegében nem. Az adatok alapos kiértékelése körülbelül egy évet vesz majd igénybe, több mint százezer kérdőívet küldtek szét. Fontosnak tartanám azonban, hogy lapjukban még jobban kiemeljék a különbséget a fészekben felszabadult energia és a földrengés voltaképpeni hatása, itt vagy amott tapasztalt erőssége között. Sajtónkban sajnos, nem egy olyan táblázatot közöltek, amely egymás mellett, fokozatokat megfeleltetve adja a Mercalli-skálát és a Richter-skálát. Holott ezek összemérhetetlenek. A Richter-skála az objektíve felszabaduló energiára utal, amely ugyanakkora, bárhonnan nézzük, a Mercalli-skála pedig az adott helyen tapasztalt végső összhatást tükrözi. Képletesen szólva: ami fejünkre omlasztja a házat, az nem a Richter-, hanem a Mercalli-skála. Visszatérve az adatok kiértékelésére, ami új, az csupán annyi: egyre inkább meggyőződünk, hogy a március 4-i rengés erőssége 9 körüli volt, de nem a Mercalli-skálán, hanem az MSK—64 (az 1964-ben elfogadott Medvegyev—Sponhauer—Kamik) skálán. Ennek bevezetésére azért volt szükség, mivel elődje, a Mercalli—Sieberg-skála nem tartalmazza a betonépületek szenvedte hatást. A rengés objektív erősségét azonban a magnitúdó adja meg, ennek a Richter-skálán mért értéke teszi lehetővé, hogy a földrengéseket összehasonlítsuk.
Igaz-e, hogy Charles Richter, aki Beno Gutenberggel együtt kidolgozta a magnitúdó-skálát, Bukarestben tartózkodik?
Nem, nem jött el. Számos külföldi szakember elfogadta meghívásunkat. Érdekes, hogy a kínai szeizmológusok első kérdése az volt: és a kígyók hogyan viselkedtek?
Olvastuk, hogy Kínában 1975-ben sikerült előrejelezni egy földrengést. Derűlátók lehetünk-e? Eljön-e az idő, amikor nagy valószínűséggel előreláthatok lesznek a nagyobb földrengések?
Ez a szeizmológia legkényesebb pontja. Ez végső célja tulajdonképpen. Vannak biztató mozzanatok. Kiderült például, hogy a nagy nyomás, a helyzeti energia felhalmozódása következtében a földrengésfészek környékén megváltozik a mikroszeizmikus hullámok terjedési sebessége, pontosabban a primér és a szekundér hullámok sebességének az aránya. Amennyiben tehát a kisebb rengések során műszeresen ilyen változás észlelhető, nagy feszültségek felgyülemlésére lehet következtetni. Egyes zónákban – szintén a kőzetekre ható nagy nyomás miatt – a kutak vízszintje a földrengést megelőzően megemelkedik. Bizonyára mérhető változás áll be az elektromos erőterekben is, amelyet – úgy tűnik – egyes állatok megéreznek. Sajnos, mindezek a jelenségek csak a kisebb mélységű földrengésfészkek körül tapasztalhatók, a vranceai fészek mélysége pedig több mint száz kilométer.
Igaz-e, hogy léteznek statisztikák, amelyek szerint a földrengések gyakrabban következnek be éjszaka?
Szó sincs róla. Ellenkezőleg, a statisztikák a földrengések időpontjának teljesen véletlenszerű napi megoszlását mutatják, Az történik viszont, hogy éjszaka az ember érzékenyebb a rezgésekre, nem keltenek „háttérrengéseket” a közlekedési eszközök sem, így a lakosság a kisebb erősségű rengéseket is felfogja. A Földet ért egyik legnagyobb földrengés, a lisszaboni, délelőtt következett be, a chilei földrengés szintén.
Mi a földrengés hatásai elleni védekezés fő stratégiája?
Eltérően néhány más természeti csapástól, a földrengés az ember életét közvetve, az ember alkotta épületek révén fenyegeti. Következik, hogy egyetlen reális védekezési mód létezik: a földrengés hatásait elviselni képes épületek tervezése és kidolgozása. Vannak egészen elemi dolgok. A házban, amelyben lakom, régóta gázzal fűtünk: a házunk tetején minden kémény leomlott. Le kell tehát szerelni a házakról a felesleges kéményeket, a cifra, nehéz erkélyeket. Az új épületek jól bírták a földrengést. Az ezután építendők még ellenállóbbak lesznek.
Milyen szerepe lehet a nemzetközi összefogásnak a szeizmológia fejlődésében, általánosan a „földrengésbiztos környezet” létrehozásában?
Látja, a szeizmológia ilyen értelemben is globális jellegű. Hálózata az egész Földet körülöleli. A március negyediki földrengés után közvetlenül már a világ minden tájáról özönlöttek az információk a rengés jellemzőiről. Évente kimerítő nemzetközi földrengés-katalógusok jelennek meg. De ezt félretéve: egyelőre nem tudjuk megjósolni, hol lesz földrengés. Viszont mindegyik földrengés egy kísérlet. Az ilyen kísérletekről a tapasztalatcsere életfontosságú lehet.
Többször láttuk önt, doktor Bleahu, a tévében, és tudjuk, hogy a bukaresti népi egyetem az ön előadásával indította újra tevékenységét a földrengés után. Cikkeit olvashatjuk a lapokban, A Hét előző számában megjelent írásának tudományos értékeit is méltányoljuk. Elmondhatjuk: az ön fáradhatatlan tudományismertetői tevékenységének is köszönhető, hogy nagyon sokan megértették nemcsak a földrengések okait, hanem olyan általánosabb geológiai fogalmakat is, amelyekkel egyébként talán nem is találkoztak volna. Miben látja a geológiai ismeretek terjesztésének a fontosságát most?
A geológia megújulása teljesen megváltoztatta szemléletünket nemcsak a Földről, hanem egyben helyünkről is a világban. Gyakorlatilag az összes geológia-tankönyveinket ki kellene cserélnünk. A lemeztektonika iránt hirtelen megnőtt érdeklődés azt mutatja, hogy az embereket elsősorban a közvetlen hatású természeti jelenségek tudományos magyarázata érdekli. Fő feladatunk most a – nevezzük így – társadalmi szintű lélektani antiszeizmikus harc: annak tudatosítása, hogy a földrengés természetes jelenség, a Föld hatalmas övezeteiben gyakori, és a március negyediki földrengés semmilyen természeti szempontból nem volt rendkívüli. Meg kell értenünk, hogy bolygónk dinamikus, kialakulása óta állandó változásban lévő szervezet. A tudományos megértés nemcsak a miszticizmust űzi el, de a veszélyeztetettség érzését is kiküszöböli, megnyugtat.
Tágabb értelemben a geológiai ismeretek nem hiányozhatnak az általános műveltségből. Az emberiség nagy fejlődési korszakainak elnevezései geológiai ihletésűek: kőkorszak, vaskorszak, rézkorszak… A civilizáció anyagi kultúrájához a nyersanyagot a geológusok szállítják.
A globális tektonika kifejezés nálunk első ízben 1969-ben hangzott el, amikor meghívtak, hogy tartsak előadást a népi egyetemen. Napjaink geológiájának ez a forradalmi elmélete a tudománynépszerűsítés szintjén hatolt be a hazai köztudatba.
Ágoston Hugó interjúja megjelent A Hét VIII. évfolyama 11. számában, 1977. március 18-án.
A félelem mint lételem. Gondolatok az 1990-es májusi földrengés után
Ha Románia, akkor diktatúra – ötödfél évtizeden át. Jogfosztottság és állandósult terror személyek és csoportok szabadsága és biztonsága ellen; majd: formaváItó fordulat, véres eseményekkel, rémhírekkel, 1989 végétől. Ha Románia, akkor természeti csapások – két évtizede. Árvíz, 1970-ben és 1975-ben, földrengés 1977-ben, 1986- ban és 1990-ben. Ha Románia, akkor tehát szorongás és félelem és bizonytalanság.
Az egymást érő hatások – mint radioaktív sugárzás a szervezetben (szinte kifelejtettük a felsorolásból Csernobilt!) – halmozódva összegeződnek, nemcsak azok tudatában és lelkében, akik mint e sorok töprengő írója is, közvetlenül, a „helyszínen“ megtapasztalták valamennyit, hanem azokéban is, akik egy részüket a médiumok közvetítésével élték át. Meglehet, a fenyegetettség, a szenvedés eme közösségiesülése is alapeleme egy újfajta, transzcendentált egyetemes tudat kialakulásának.
Az egymást szorgosan követő stresszek a legrobusztusabb idegzetű embert is kizökkentik biztonságérzetéből, megrongálják az emberi kapcsolatokat. (Eltérően attól, amikor egy-egy „elszigetelt“ nagy csapás a szolidaritás és az önfeláldozás energiáit mozgatja meg.)
A megnyugváshoz két ösvény vezethet. A racionális feldolgozás a hatáselemek logikai összefüggéseinek megértésére, a veszély mértékének szinte mindig megnyugtató hatású tudatosítására, a következmények oksági alapon történő felbecsülésére törekszik. Ebben segíthet a tudományos ismeretterjesztés, amely, ha korszerű, több a közlésnél: értelmez és sugall is.
A lelki feldolgozást megkönnyítheti bizonyos mentálhigiénés technikák alkalmazása. Ilyen pszichés módszer a riadalomban, az akut szorongásban a részletekre való fokozott odafigyelés, az állandó rákérdezés. (Ezt több pszichoterápiás irányzatban feltalálni. Az úgynevezett katatim képélmény Leuner- féle módszerében például, ha a lelki- állapotokat spontán módon tükröző imaginatív kép egy szögesdrót-akadály – a példa, mondanunk sem kell, nem egészen véletlen –, akkor ezt irányított képzelettel nem átvágni kell, hanem addig kell tüzetes megfigyeléssel a szokatlan részletek után kutatni, amíg csak nem érkezik egy olyan meglátásunk. gondolatunk, amely érezhetően előbbre visz bennünket abban, hogy úrrá legyünk a szorongató helyzeten.)
Kíséreljük meg, a megnyugvás említett ösvényein való különösebb jártasság híján is, a fentiek szellemében röviden átgondolni a legutóbbi földrengés tanulságait.
AZ ADATOK azért fontosak, mert biztonságérzetünket növeli, ha minél több részletet tudunk, ha ismeretükben minél tájékozottabban „beszélhetjük ki“ a történteket. A május 30-án kitört földrengés időpontja 13 óra 49 perc 20 másodperc volt; időtartama: 40 másodperc; epicentrum: Vrancea, fészke: az 1977-ből jól ismert, 100 kilométer mélységű szubdukciós övezet (ahol a régi geológiai korokban kialakult két kőzetlemez, a kelet-európai–ázsiai és az afrikai egymás alá törődik); magnitúdója; 6,8; intenzitása: 8 az epicentrumban, 7 a fővárosban. Az első nagy rengést száznyi kisebb levezető rezgés követte és egy 5-ös magnitúdó jú erős „ikerrengés“ 31-én 93 óra- 18 perckor. A vranceai földrengés erősen érezhető volt Jugoszláviában, Törökországban, Bulgáriában és a Szovjetunióban. Romániában az áldozatok száma: nyolc halott, több száz sebesült.
Az adatok megértéséhez el kell mondanunk, hogy a földrengések jellemzésére a szakirodalom – és nyomán a napisajtó – két összetéveszthető fogalommal él: a magnitúdó (M) a föld alatt felszabaduló energiát jellemző mennyiség, a Richter-skálán mérik, meghatározása szeizmogramok kiértékelés alapján történik; az intenzitás (I) a földrengés által sújtott terület lakóinak szubjektív és objektív, valamint a fellépő épületkárok megfigyelésén alapuló erősségét tizenkét fokozatú MSK-64 (Medvegyev—Sponhauer—Karnik mikfeJS skálán, illetve a mostani értékelésbe» is használt, hagyományosabb Mercalli-skálán mérik.
Miután a természeti csapások közül a földrengések azok, amelyekkel szemben talán a legvédtelenebbek vagyunk (noha mechanizmusukat egyre jobban megismerjük), emberi dolog, hogy e katasztrófát leginkább az áldozatok száma alapján hasonlítjuk össze. Ilyen szempontból az idei romániai földrengés – akár az 1977-essel is összehasonlítva — szerencsére nem volt nagy.
AZ ELŐREJELZÉS LEHETŐSÉGE minden nagyobb földrengés után erősen foglalkoztatja az embereket A lehetőségek nem túl nagyok.
A közepes időtávú (egy-két évre szóló) előrejelzés a harminc-negyven kilométernél mélyebb fészkű rengések esetében szinte elérhetetlen. Ez persze azt is jelenti, hogy a pánikkeltő jóslatok egy nálunk, várható közeli katasztrófára. teljesen megalapozatlanok.
Ha idejét nem is, a földrengés magnitúdóját egy-egy fészek esetében a geofizikus-geológus szakemberek nagy pontossággal meg tudják jósolni, munkájukra szó szerint építeni lehet. Sajnos, prognózisaikat a hivatalos szervek nem mindig veszik figyelembe. A Szovjet Állami Építésügyi Hatóság például az építési költségek megtakarításával – amihez hozzájárul a helyi közigazgatási szervek tehetetlensége, a polgári védelem felkészületlensége – az 1988-as örményországi földrengés halálos áldozatainak számát tízezrekre emelte.
Az igen rövid időtávú előrejelzés csak órákkal vagy néhány nappal a kitörés előtt riasztaná a lakosságot. Kétséges, hogy több ember élete lenne-e megmenthető így, mint ahányan a bejelentést követő pániknak és bűnözési hullámnak áldozatai esnének. Ha majd lesz is ilyen igen rövid távú előrejelzés (a bukaresti metrót május 30-án a földrengés előtt leállították), ahhoz, egy jól átgondolt polgári védelmi tervnek kell társulnia.
A felszínre érő tektonikai mozgások a társadalmat nemcsak anyagi infrastruktúrájában rengetik meg, hanem – ennél inkább – szervezeti felépítését, szervezettségének mértékét teszik próbára. Ahogy egy társadalom felkészül egy katasztrófára, ahogy átvészeli és ahogy következményeit elhárítja – érvényes civilizációs fokmérője az illető társadalomnak. A katasztrófa szociológiáját mindenesetre nálunk is művelik. Jelzéseire érdemes odafigyelni. Egyik témája: a pánik kutatása.
A PÁNIK TANULMÁNYOZÁSA ahhoz a meglepő következtetéshez vezetett, hogy kialakulása nem csupán ösztönelemek függvénye. Szoros kapcsolat van a műveltségi színvonal és aközött, hogy az ember rémületbe esik vagy sem. Persze rémületbe esnek magasabb iskolázottságú személyek is – ezeknek viszont általában alacsony a kritikai képességük. Szerepet játszanak a személyiségvonások is. Akikből hiányzik az önbizalom vagy a biztonságérzet, hamarabb vesztik el a fejüket. Hasonlóan azok, akik fóbiákban szenvednek (tériszonyuk van, félnek az úttesten való átkeléstől, a víztől stb.). Persze az elterelő ingerek közepette nehéz koncentrálni, gondolkodni, esetleg a bajban is megnyugtató részleteket, észszerű átélési lehetőségeket észrevenni. Van akiben éppen mások rémületének látványa vált ki rémületet.
Esetelemzéssel megállapították, hogy a pánik több szakaszra tagolódik. A félelem, a fenyegetettség tudata a bevezető szakaszban, alakul ki. A következő a pillanatokig tartó várakozási szakasz, amikor a tartós feszültségben levő embert a veszélyt jelző külső inger éri. Ez cselekvést vált ki, legtöbbször a menekülés módjainak ösztönszerű keresését. Ekkor dől el, hogy kitör-e a pánik vagy sem. Ugyanúgy, ahogy nem minden belső pánik jár meneküléssel, nem minden menekülés jelent pánikot, ha a menekülés során az emberek betartják a társadalmi normákat, nem beszélhetünk pánikról. Ha a várakozási szakaszban valaki megnyugtatja a többieket (a veszély mértékére, esetleg a menekülés lehetőségére figyelmeztet, nyugodt, de határozott utasításokat ad), akkor nem tör ki a pánik.
Noha az ilyen pánikelhárító tehetség elsősorban empátiát feltételező alkati sajátosság, biztosan szerepe van benne a másokért érzett felelősségtudatnak, áldozatkészségnek, önzetlenségnek is. Erre pedig nevelhetjük magunkat.
Ágoston Hugó írása megjelent A Hét XXI. évfolyama 23. számában, 1990. június 7-én.
Az 1977-es bukaresti földrengés magyar áldozatai
1977. március 4-én Románia délkeleti részét a Richter Skála szerinti 7.2 erejű földrengés rázta meg. A földrengésnek 1574 halálos áldozata volt, közülük a Bukarestben 1570-en haltak meg. 32 tömbház összedőlt és 130 megrongálódott. A bukaresti áldozatok között volt Szilágyi Attila Kobak 16 éves fiú, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella gyermeke, Dankanits Ádám művészettörténész és nyolc éves fia, Dankanits László. Kobak a Dankanits családnál volt éppen. E cikkben a földrengés korabeli magyar sajtóvisszhangjának néztem utána és elsősorban annak, kik voltak a magyar áldozatok.
A magyar áldozatoknak sorstragédiákba illő életút jutott osztályrészül. Kobak édesapja, Szilágyi Domokos költő egy évvel korábban lett öngyilkos. Mint ma már tudjuk, Szilágyi Domokost “Balogh Ferenc” fedőnéven beszervezte a Securitate és 1958-1965 között ügynök volt. Ez is oka lehetett öngyilkosságának. Hervay Gizellával közös gyermeke, Kobak volt a Kobak könyvek főhőse gyermekként. Kobak első könyve 1966-ban, Kobak második könyve 1968-ban az Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg. A korabeli ajánló szerint nevelő célzatú, nyúlfarknyi mesék voltak olvashatóak a fiatalság számára:
„Kobakról, a kalandjárta óvodásról szólnak a mesék, melyek környezetvilága, még játékfigurái is annyira élethűek, mint a könyv kis hőse. Motorizált játékszerei olykor összeverekszenek, de tudnak igaz barátságra inteni, kinevetik a dicsekvő, csengő- bongó üveggolyót, és megdicsérik a szerény, dolgos agyagtörpét. Ruhácskája, kisköténye hű pajtások, kik megdorgálják Kobakot, ha szófogadatlan az evéskor vagy az óvodában. A szorgalmasság, jó magaviselet árán kiharcolt igazi Fiathatszáz játékautóvá zsugorodik vissza, mert Kobak hazudott, és rossz gyermek volt.”[1]
Édesapja öngyilkossága után, a gyászidőszakban előfordult, hogy a fiút édesanyja baráti családoknál helyezte el, így került Bukarestbe is a földrengés időpontjában. Az anyának – aki ekkor már Budapesten volt – fia tragikus halála után lelkifurdalása volt emiatt, amelyet öninterjújában megírt.
„Tizenöt éves korára négy nyelven olvasott a halakról. Csak a halak érdekelték már. Nyaranta elment a nagybátyjához, aki halbiológus volt. Csavargó kedvű fiatalember. Járták az erdőt Sepsiszentgyörgy mellett. A nagybátyja egyik napról a másikra vírusos agyvelőgyulladást kapott, meghalt. A fiam ott volt. Elvesztette a nagybátyját, elvesztette a halait is. Rá néhány hónapra az apja sírja szélin állt. Engem oda sem mertek engedni. Akkor csináltattuk az útlevélfényképet. Indultunk volna Magyarországra. De — Istenem! — csak én jöttem. Úgy volt, hogy a fiam jön utánam. Április negyedikén kellett volna megérkeznie, március negyedikén volt a földrengés Bukarestben. Nézd meg az útlevélfényképét! Iszonyat a szemében. Nem tudom életem végéig megbocsátani magamnak, hogy nem hoztam magammal a fiamat.”[2]
Hervay Gizella 1982-ben Budapesten lett öngyilkos. Egy unokatestvér blogbejegyzése is foglalkozik a tragikus sorsú családdal:
„1977. március 4-én, este 21.22-kor óriási, a Richter skála szerinti 7,2-es erősségű földrengés rázta meg Bukarestet. 32 tömbház dőlt össze, további 130 rongálódott meg. Március 5-én este már 508 halottat és több mint 2600 sérültet tartottak számon, de ezek a számok később még nagyobbra nőttek… 8 éves voltam, de nagyon élénken emlékszem arra a napra. Szombat reggel volt, amikor mese helyett döbbenten néztük a TV-ben a képeket, és jött a hír, mindösszesen három magyar halott van, valamelyik bukaresti magyar újság szerkesztőségében. Összenéztünk, láttam édesapám arcán az összeszaladt ráncokat… Kik lehetnek azok? És akkor bemondták, köztük van unokatestvérem, Szilágyi Attila, Kobak. Még csak 16 éves volt. Akkor sem értettem, mit keresett egyedül, szülei nélkül este ott? Erre máig sem kaptam választ… Súlyos veszteség volt, érthetetlen, felfoghatatlan…”[3]
Dankanits Ádám művészettörténész szintén a földrengés áldozata lett 45 évesen és nyolc éves fia, Dankanits László is. Felesége Varga Katalin a földrengést túlélte, azonban később autóbalesetben elhunyt. Dankanits Ádám posztumusz kötetét, mely a Hagyományos világ alkonya Erdélyben címet viselte, 1983-ban jelentette meg a Magvető Kiadó. A kötet nem volt teljes, ugyanis egy része elpusztult a földrengésben.[4] Nézzük meg, a korabeli filmhíradó és alapok hogyan számoltak be a földrengésről.
A Népszabadság 1977. március 6-i száma a 6. oldalon helyszíni tudósításban számolt be az eseményekről:”
„Repülőgépünk szombaton a kora délutáni órákban készült leszállásra a Bukarest—Otopeni repülőtérre; fentről már látni lehetett a házak ledőlt kéményeit, majd a repülőtér központi csarnokának hatalmas betört ablakai jelezték számunkra a román fővárosban pusztító földrengés első nyomait. Miközben az autóval a város központja felé haladtunk, egymás után tűntek szemünkbe a leomlott házfalak, mindenfelől leszakadt erkélyek, lezuhant kerítések, összetört gépkocsik voltak láthatók. A legnagyobb károkat szenvedett városnegyedekben karhatalmi egységek, katonák, rendőrök, milicisták segítettek s tartották fenn a rendet. Szemtanúk beszámolója szerint a mintegy 40—50 másodpercig tartó természeti katasztrófa után összefüggő fehér porfelhő lepte el Bukarestet, elsősorban régi, történelmi városrészét. Itt, a belvárosban okozta a legnagyobb kárt emberéletben és anyagiakban te a nagy erejű földrengés. Főleg a két világháború között épült házak szenvedtek sokat, de láttam romokban heverni új toronyházakat és ultramodern, nemrég átadott szállodát is összerepedezett falakkal, törött ablakokkal. A Sahia úton, a Rosetti út és a Magheru körút sarkán, a Néphadsereg útján, a Balcescu körúton kártyavárként összeroskadt 8—10 emeletes épülettömböket vesznek körül katonai kordonok és a megmenekült hozzátartozók aggódó csoportjai. A hatalmas markológépek szünet nélkül dolgoznak, hogy a felismerhetetlenségig összezúzott lakásokat, tört bútorzatot eltávolítsák s a halottakat, sebesülteket kiemelhessék a törmelékek alól.”[5]
A fölrengés utolsó túlélőjére nyolc nappal a katasztrófa után bukkantak: az 58 éves Elena Eneka tudatánál volt és vizet kért, családtagjai felől érdeklődött. Kezében egy tranzisztoros rádióval találták meg, elképzelhető, annak a híreiből merített erőt.[6] Egy évvel később már pontos adatokkal rendelkeztek: 1977. március 4-én 21 óra 22 perckor, a Vrancea hegységben mozdult meg a föld. Bukarestben 72 másodpercig tartott a rengés, melynek 1570 halálos áldozata, 11300 sérültje volt. 32900 lakás pusztult el, 22 lakótömb omlott össze.[7] A korabeli lapok természetesen hangsúlyozták azt is, hogy a román párt vezetősége a helyzet magaslatán állt, Ceaucescu hazautazott, a pártvezetőség ülésezett, és maga Kádár János is táviratban fejezte ki együttérzését.
„A földrengés hírére Nicolae Ceausescu, Románia elnöke és a párt főtitkára, aki külföldön tartózkodott — megszakította afrikai körútját, és 12 órával a katasztrófa után már visszaérkezett Bukarestbe. Együtt a párt és az állam más vezetőivel, érkezése után azonnal a városnak a földrengés által sújtott övezetébe indult, a későbbiekben ellátogatott a vidék földrengés sújtotta területeire is. A Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottsága a földrengés óta több alkalommal is tartott ülést;.”[8]
Természetesen nem késett a szovjet segítség sem:
„A Szovjetunió egy nagypaneles házgyárat ajándékoz Romániának, amely évente 70—80 ezer négyzetméter alap- területű lakás felépítését teszi lehetővé. Ezzel együtt összesen több mint 10 millió rubel értékben építőanyagokat, teherautókat, traktorokat, buldózereket, mentőautókat és egyéb berendezéseket küldenek.”[9]
A földrengésről megemlékezett Illyés Gyula is naplójában, a román irodalmi élet veszteségeit, személyes ismerőseit számba véve:
„1977. március 14. Legyen csak egy-két személyes ismerős, az országos katasztrófa rögtön megemberiesül-, ekkor hasít belénk teljes borzalmával. A messzi bukaresti földrengés azóta hat közelien, amióta itt a hír: ottveszett Alexander Ivasiuc, a regényíró is, akivel még Londonban ismerkedtünk össze, s aki töltött egy délutánt pesti lakásunkban is. Okos, tartalmasán szkeptikus, tehetséges ember volt – máramarosi származék, fölmenői magyar nemességűek is a XVI. század óta. És Veronica Porumbacu és Baconsky!”[10]
A román áldozatoktól a Kritika 1977. áprilisi száma 2. oldalán így búcsúzott, kiemelve Veronica Pombacut, A,E, Baconskyt, Mihai Grafitát, Savin Bratut:
„Nehéz a búcsú romániai elvtársainktól. A vak véletlen, a természeti katasztrófa szörnyű csapása szakította meg pályafutásukat, tette mindörökre befejezetté életművüket, melyeket romániai olvasóik mellett a magyarországi szellemi élet is mint értékes, fontos alkotásokat tart nyilván.”[11]
A földrengés kapcsán Gheorghe Ursu felelősnek tartotta Nicolae Ceaucescut, mivel az összedőlt tömbházak nem földrengésbiztosra voltak építve és nem is tették földrengésbiztosság őket, spórolási okokból. Gh. Ursu diktatúraellenes értelmiségi 1985. november 17-én a bukaresti milícia fogdájában az ott elszenvedett kínzások következtében hunyt el.[12]
A természeti katasztrófa áldozatainak történetei egyéni sorstragédiák. Életútjukat tragikusan hirtelen zárta le a földrengés. A katasztrófa korabeli kommunikációjában felsejlik a kor, a diktatúra is.
Felhasznált források
[1] Korunk, 1969/5. 810. o.
[2] Hervay Gizella: Hazulról haza öninterjú Látó, 1991/5. 606-625. o.
[3] Szentkirályi-Szász Karcolatok
[4] A Hét, 1983. október 7. 8. o.
[5] Népszabadság, 1977. március 6. 6. o.
[6] Népszava, 1977. március 15. 8. o.
[7] Népszabadság, 1978. március 4. 6. o.
[8] Magyarország, 1977.11. 10. o.
[9] Népszava, 1977. március 15. 8. o.
[10] Holmi, 1991. 1. 22. o.
[11] Kritika 1977/4. 2. o.
[12] Beszélő, 1997/7. 64. o.
Tóth Eszter Zsófia cikke a kiváló Napi Történelmi Forrás honlapon jelent meg 2018. június 4-én.
UTÓRENGÉSEK A SAJTÓBAN
Horváth Andor: Búcsú
Értetlenül áll az értelem. A sors ezúttal embertelen mértékkel sújtott. Emberek százainak, ezreinek fájdalmában osztozunk a barát és munkatárs halálával. Ez a mi fájdalmunk, ez a mi veszteségünk.
A mi fájdalmunk Dankanits Ádám elvesztése. Értelmiségi volt: szerkesztő, tudós, nevelő. Alapításától A Hét belső munkatársa, aki tervekkel és tettekkel, szenvedéllyel vett részt a lap megszületésében, úttörésében, felnövekedésében. A tudós, aki történelmi tanulmányaiból nemcsak ismereteket merített, hanem tanulságokat és tudnivalókat is, megtanulta, hogyan szolgálhatja a felelősségteljes cselekvés hitével a jelent, mert tudta, milyennek kell lennie annak a jövőnek, amelyért küzdenünk érdemes, amelyért meg kell tanulnunk megküzdeni. A korszerű tisztánlátás, a távlatos feladatvállalás követelménye, a közösség szellemi érdekképviseletében tiszta szívvel és őszinte odaadással vállalt részvétel alakította azzá az értelmiségivé, akinek erényeiben távoli szellemősök és nemrég eltávozott barátok örökösére ismertünk. A szüntelen választás mindannyiunkra érvényes törvényei szerint ő úgy maradt hű a múlthoz, elveihez és elvbarátaihoz, hogy egyre gazdagabban, egyre igényesebben, egyre teljesebben lett önmaga.
Tudós maradt, mert hitte és bizonyította, hogy a történelemnek van szava a jelen előtt, de nem mindegy, hogy mit és miként szólaltatunk meg belőle, nem mindegy, hogy erőink, érdeklődésünk, lehetőségeink és vágyaink a gondolatok és érzések milyen erőterében rendeződnek jelenné és jövővé. Szerkesztő lett, mert felismerte ebben a hivatást, mindenkori szellemi, erkölcsi- politikai választásának, a közösség mindennapi, azonnali, elodázhatatlan szolgálatának lehetőségét, a kötelességet, amely nemcsak arra szólította fel, hogy keresse és megtalálja a szót, az üzenetet, hanem arra is, hogy munkatársak és barátok, a szűkebb és tágabb közösség támogatásával felerősítve terjessze is, szóban és írásban, közöttünk és szerte az ország városaiban. Mert legfőképp nevelő volt, kezdettől fogva, szerelmese és megszállottja annak, ami az értelem legmagasabb szintjén vált létformájává; született adottságból magas rendű életcéljává; nevelő volt szenvedélyesen, az igazi pedagógusok féltő haragjával és fensőbbségével, szigorával és elpusztíthatatlan, igazolást kereső és hitet sugárzó optimizmusával, a sajátos képességgel, hogy a jelentéktelen apróságot is észrevegye, cáfolja vagy elfogadja, kinevesse vagy megjegyezze, de mindig annak a mértékében, annak az igényével, hogy a figyelmet a nagyobb tét, a mindenkor, mindenben megválaszolandó lényeg kihívására terelje. Szerkesztőként, tudósként, nevelőként egyaránt szenvedélyes volt és következetes; türelmetlen, mozgósító, küzdő, cselekvő. Értelmiségi volt. Tudta, hogy sok múlik rajta, mert tudta, hogy azok közé tartozik, akik egy közösség szellemi érdekképviseletében vállalják a helytállást, a közvetítést és útmutatást, időben és térben, nemzedékek és szellemi égtájak között. Értelmiségi volt; önálló, független szellem, eredeti és pótolhatatlan.
Közöttünk élt. Becsültük és szerettük, örvendtünk sikereinek. És örvendtünk, valahányszor magával ragadott új terveivel. Mindig sietett. Sürgették új feladatok, hívták új felfedezések. Nem szerette a szólamokat, a szószaporítást: dolgozott. Nem szerette a provincializmust, de szerette ezt a földet, amelyen, amelyért élnie adatott. Szerette övéit, mint az életet, a jövőt – az értelem és a szív erejével. Szerette a tengert: a háborgó végtelen hívását. Remények és harcok között élt – közöttünk élt. Barátunk volt, társunk az eszme és a cselekvés küzdelmeiben.
Örök világosságunk fényeskedjék neki.
Nyugodjék békében.
Horváth Andor búcsúbeszéde elhangzott 1977. március 9-én a Házsongárdi temetőben. Megjelent A Hét VIII. évfolyama 10. számában, 1977. március 11-én.
Gálfalvi Zsolt Itt élned kell
Azon a mindnyájunk életébe hasító éjszakán, még mielőtt feliélegeztető gyorsasággal újra kigyúltak a fények és megszólaltak a telefonok, pillanatok alatt kialakult egy nagyobb és megszakithatatlan áramkör: az, amely az embert az emberhez kapcsolja a legsúlyosabb megpróbáltatások perceiben. A félelmetesen rengő föld elpusztíthatott mindennél drágább és pótolhatatlan életeket, porrá változtathatott hatalmas épületeket, rángó idegszálakká téphetett közlekedési vonalakat, de nem vághatta el az embertől emberig terjedő szolidaritás, egymáshoz tartozás szálait, nem ölhette meg bennünk a minden katasztrófával, minden tragédiával, minden fenyegetettséggel szembeszegülő, az életet folytató emberi szándékot.
Az a perc, amelyben félelmetesen ki voltunk szolgáltatva a természet elvadult és vak erőinek, ki kell iktatódjék az emberi időből. A romhegyekké vált, holtakat temető épületek, a megkínzottan kifordult belsejű otthonok, a pusztulás szörnyű jelei mind, mind természetellenesek és életidegenek. Ami természetes, ami magától értetődő; a segítő, mentő, rendteremtő emberi cselekvés. Az, hogy a betontörmelékek alól kiszabadították az élőket, az élet minden reményéért önfeláldozóan küzdöttek éjt-napot egybeolvasztó emberek, a sebesülteket a lét túlsó partjairól visszahívták az orvosok, az ápolók; az, hogy van víz, fény, élelem, hogy áramlik a földrengés sújtotta területek felé az ország minden részéből az élet kenyere és vize. A súlyosan sebzett főváros szíve dobog tovább: megviselten is erős és segítőkész emberek lüktető szíve dobogtatja.
A betongerendák és a vastraverzek meghajolhattak, eltörhettek, de az ember, ha bensejében meg is roppant, újra kiegyenesedett. Cselekvéssé vált a szívet szorongató fájdalom, a döbbenet. A rengő föld egy percig erősebb volt nálunk, de a mi erőnk, az ember ereje mégis hatalmasabb és más nagyságrendű, mert az emberség, az élet, a teremtés parancsa, a lét törvénye munkál ösztöneinkben, elménkben, cselekedeteinkben.
A megpróbált ország minden fiát lényünkből kinövő szálakkal kapcsolja egybe az egységes akarat, az a magától értetődő elhatározás, hogy a holtakat eltemetjük, munkájukat folytatjuk; a gyárakat megindítjuk és felépítünk mindent, ami elpusztult – szilárdabb, tartósabb alapokra. Emlékeinkből, sejtjeinkből nem törölhető ki az, ami természetellenes, ami hihetetlen, ami ellentéte mindannak, amit normális emberi életnek nevezünk. De mindannyiunknak erőt ad az utóbbi napok tapasztalatával telítődött tudat: részei vagyunk az egész országot átfogó erőnek, mindannak, amit kisebb és nagyobb közösségek tagjaiként teszünk és munkánkkal visszatérítjük a maga normális medrébe a megroncsolt életet.
A cselekvő és gondolkodó ember élete mindig mégisekből épül, mégisekből, amelyeket szembeszegezünk minden fájdalommal, megpróbáltatással, mindennel, ami tagadja az emberséget és az értelmet. Ezekben a nehéz fájdalommal és kínzó feszültséggel telt napokban mindnyájunk élete egy ilyen nagy, tettekkel kimondott és messzire hallható mégis. A kizökkent időt helyrelendíteni – ez az ember dolga akkor is, ha nem csak környezetéből, hanem önmagából is el kell takarítania a romokat.
Ez a föld az otthonunk – mélysége lehet a vak erők birodalma, de a felszíne a miénk, az emberé ; itt az élet az emberség törvényeinek kell uralkodniuk. Attól a pillanattól kezdve, amikor fülében még az omló épületek dübörgésével valaki leemelte az első követ egy romok közé szorult élőről, újra az ember és az emberség parancsaihoz igazodik körülöttünk és bennünk a világ.
Alig harminc órával a rettenet perce után – néhány lépésnyire egy romhalmazzá vált lakóháztól, reménykedve várva, hogy ki és mi kerül elő a füstölgő törmelékek közül, kezemben egy cementporos és összegyűrt elemista ellenőrző füzettel, amelybe már sohasem írnak osztályzatot – gyerekeket láttam önfeledten játszani. Másnapra már megteltek kicsinyekkel a megsebzett és mégis napsütéses város játszóterei. Úgy tűnik, a gyermekek nálunknál is mélyebbről jövőbben tudják, hogy nemsokára tavasz jön és a fáknak virágba kell borulniuk. Mindenütt folyik a rendteremtő munka, működnek a gépek és már betűket formálnak a ceruzák. Az élet és tudatos képviselője, az ember újra a maga törvényeihez igyekszik igazítani létünk feltételeit.
Idegeinkben, sejtjeinkben még reng a föld és még sokáig fog rengeni, de nyugtalan szívvel is érezzük, tudjuk, valljuk: emberek vagyunk, élnünk kell tovább, okosabban, értelmesebben, emberibben, egymást segítőbben és becsülőbben, őrizve az emberség minden értékét, szembenézve minden megpróbáltatással, végezve emberi kötelességünket – folytatni kell az életet.
Megjelent A Hét VIII. évfolyama 10. számában, 1977. március 11-én.
Szász János: Fájdalom és remény
Nincsenek. Most bukkan elő e szó a sötétségből. Sötétségből, homályból-e vagy inkább a tudat minden agysejtjéből elővillanó fényből, a mindent látni és érteni, mindenkin segíteni akaró sóvárgásból? A napok óta – azóta! – szakadatlan benső morajlásból – ama föld alól dörgőnek visszhangjából – szakad ki most a szó, a végtelenné vált percek, órák, nappalok és éjszakák telefoncsengéseinek, bugásainak, hangjeleinek örvényéből, a bizonyosság hangjainak számbavétele után most először, hogy immár tudjuk, kik azok, akik megmaradtak, élnek, egészségesek –: most tudom csak először végiggondolni, kik nincsenek már közöttünk.
Nagy csapásokkor nem a baj árnyait, hanem az erőt, az emberi összefogás fényeit kell magunk köré gyűjteni. Az ad eszméletet és szenvedélyt a cselekvéshez. Annyi példa közül, most csak egyet: szombaton kora reggel a vészcsengőkként cserregő írószövetségi telefonok egyikének kagylójában megszólalt egy ismeretlen – nevét nem mondta meg – orvos hangja, és közölte velünk, hogy Romulus Rusant már az első órákban kimentették a romok alól.
Nőtt egyre a megmaradottak névsora. Telefonszolgálatosaink percenként jelentették valamelyik társunk nevét. Az izgatottság és az öröm már-már ultrahangján szólaltak meg e nevek, s hogy ráróttam őket a sápadt papírra, mindenik után – egy tudatalatti sugallatra figyelmezve – lázas fölkiáltójelet tettem. S mivel korántsem minden hívott szám jelentkezett, csoportokat küldtünk szét a városba, hogy mindenkit fölkutassanak. Autósaink futottak be rendre, hozták a bizonyosság híreit és nőtt, egyre nőtt a névoszlop, sejtre sejt, élet, élet…
De nem minden társunkról jött fölkiáltójeles hír, és végül megadta magát az összeszorított ajkú remény. Nincsenek már köztünk: A E. Baconsky, Savin Bratu, Mihai Gafiţa, Virgil Gheorghiu, Alexandru Ivasiuc, Mihail Petroveanu, Veronica Porumbacu, Nicolae Ştefănescu.
Mi lehet azok dolga, akik túlvészelték a csapást, mint az elveszettek helyébe állni, helyettük is vállalni az emberileg vállalhatót?! A rontás ellenére vállalni a teremtés, a romok fölött az alkotás megtartó törvényét. Az igazságban fogant írott szó mindig is az építésben kötelezte el magát. Most ezerszeresen kötelez a hivatás és cselekvésre serkent a fájdalomból születő remény. Zöldellő ágakkal köröz fölöttünk a tavasz és összefogásra, helytállásra int. így búcsúzunk társainktól, mindenkitől, akit elvesztettünk, értük is folytatva és vállalva mindazt, amiért az ember a legnagyobb csapást is elviseli, amiért mindig is élni érdemes.
Megjelent A Hét VIII. évfolyama 10. számában, 1977. március 11-én.
Húsz éve már
Ha az ember az I. Károly sugárúton az Egyetem tér felé haladtában elhagyja az örmény templomot, megy még egy keveset, és valahol jobbra tér, előbb-utóbb ráakad arra a helyre, ahol az a ház állt. A ház, amelyet nem járhatnak szellemek, mert nincs.
Ahol Dankanits Ádám lakott, a Popa Rusu utca 11. szám alatt (de hát inkább fölött, hisz valamelyik felső, talán a legfelsőbb emeleten volt a lakásuk) néhányszor elnéztem este a csillagokat. Emlékeimben náluk mindig tiszta egű este van, ahogy a szerkesztőségben természetesen mindig nappal.
Gyakran járok gyalog a környéken, s olyankor elmegyek a Popa Rusu 11. elé. Azon gondolkoztam el ott legutóbb, hogy húsz év múlva mi Dankanits Ádám halálának az üzenete.
Eljött Bukarestbe. Vissza akart menni Erdélybe, talán Marosvásárhelyre, talán Kolozsvárra. (Én mindig egyetemi tanárnak képzeltem el őt és sok kötetes történelemtudományi munkák szerzőjének, reményeimben akadémikusnak.) Milyen öregember lenne Ádám? Az idén lett volna, január 2-án, hatvanöt éves; meghalt negyvenöt évesen. (Nyolc évvel már túlnőttem.) Mi hatalmas mennyiségű összegyűjtött anyag – kartoték, feljegyzés, kézirat – pusztult oda vele!
Együtt halt meg a kisfiával. És a Szilágyi Domokoséval. Harminchoz az egyik, negyvenhez közeledne a másik. Milyen emberek, milyen felnőttek lettek volna, lennének ők? Lehet, hogy ebben a pillanatban – és akkor nem kellene ezt írnom – Dadival éppen együtt teáznánk, lehet, hogy a cikkét vagy a versét olvasnám A Hétben, lehet, hogy hoznék neki Pestről holland pipadohányt, mint az apjának.
De kérdezhetek bármit, írhatok bármit – nem tudunk semmit. A halálnak nincs üzenete, mert eltörli a potencialitásokat. Ádám legfeljebb a torokszorítóan nevetséges „vigyázzatok jobban magatokra és egymásra, ha nem akartok úgy járni, mint én”-t üzenhetné a túlsó partról.
1977. március 4-én volt a nagy földrengés Romániában.
Megjelent A Hét XXVIII. évfolyama 7. számában, 1997. február 14-én, majd Ágoston Hugó: Bukaresti élet, képek című kötetében, Scripta Kiadó, 2000.
földrengés mint sors mint földrengés
Bukarestben 1977. március negyedikén negyed tíz óra és fél tíz óra között – közepén ennek a negyedórának – a Föld mélyében felfoghatatlan mértékű energia mozgatott meg sok milliárd tonnányi kőzetet, a felszínen emberhangyák sokaságát pusztítva el.
Isten ide nem kellett (hol volt?), a tudomány magyarázataival sem sokat értünk akkor. A megmaradtaknak maradtak az X-ek a falakon, a rettegés; rájuk maradt a romeltakarítás, a közlekedés, az ellátás zavarai, az újrakezdés kínjai – és a csendes öröm, hogy egyáltalán élnek.
Aki ilyen közel volt a halálhoz, az mit is csinál? Nem csinál semmit, csak vagy többre, vagy kevesebbre értékeli az életet. Vagy még idegbajosabb, vagy fatalista lesz.
Most Ádámtól kellene megkérdezni, hogy az ilyen katasztrófákkal hogyan nézett szembe az emberiség különböző korokban. Ádám, a (művelődés)történész ilyesmiket kutatott, kartoték-jegyzetgyűjteménye több ezer darabnyi volt. Ott szóródtak szét a romok között a Popa Rusu utca 11. szám alatt, azokban a napokban ismeretterjesztett a tavaszi szél.
Nem volt halálközeli élményem, mert nem a halálra gondoltam. Képtelen voltam arra gondolni, hogy meghalunk. Másfél éves elsőszülött fiammal az ölemben az ajtókeretben álltam, néhány perce etette meg az anyja, mondtam neki, maradjon az ő ajtókeretében, arra kellett vigyázni, ne álljunk valamelyik könyvespolc előtt, közelében, a legnagyobb omlott össze először; az ablakon kinézve a harmadik emeletünkről a szemközti tömbháznak (azt is merőlegesen érintette a nagy hullám) hol a földszintjét láttam, hol az emeleteit; közben elviselhetetlenné kezdett válni az infrahangoktól kísért tompa zaj, a szemközti blokk ablakai kezdtek porködbe borulni.
A végén kiderült, hogy csak néhány másodpercig tartott… Utána kiderült, hogy ha még néhány másodpercig tart a rengés, tömbházunkat a harmadik és a negyedik emelet között töri ketté.
Ádámék régi tömbháza nem kettétörött, hanem összeomlott. Négyen voltak otthon: Ádám, Dadi, Kobak és a székely bejárónő. (Így hát nem három, hanem négy magyar áldozata volt tulajdonképpen Bukarestben a földrengésnek.)
Azért írtam le részletesebben, hogyan estünk mi át rajta, mert ahányszor a megmenekülésünk – leírtnál jóval hosszabb – filmjének egyik-másik jelenete eszembe jut, mindig, de mindig utána összerándul a tudatom: hogyan történhetett Ádámmal?Karjai közt a kisfiával. Mondják, hogy néhány órával mielőtt megtalálták őket (a felső emeleten laktak), még élhettek. Fulladástól haltak meg.
Nem félek a haláltól. Sodort már el gyermekkoromban árvíz, estem le magas diófáról (elaludtam az ágai között), repültem métereket lórúgástól, lobbant arcomba gázkályha lángja, kétszer is ütött el autó, kétszer is voltam közel végzetes autóbalesethez (vezetni nem tudok…) – nem gondoltam Istenre. Tréfásan arra igen, hogy ugyancsak sok munkát adok az őrangyalomnak.
De az 1977-es földrengés más. Nem magamra gondoltam. Elsősorban a gyermekemre gondoltam. És most is elsősorban Ádámra és Dadira gondolok. Dadi Ádámnak későn született gyermeke, élete nagy ajándéka és reménysége volt. (– Apa, honnan jön a banán? – Írja rajta, majd megtanulsz olvasni. Iránból. – Melyik iránból?) Tekintsük ajándéknak, hogy együtt haltak meg?
Istenről sose volt mondanivalóm. Hanem sorsról, megengedem, beszélhetünk. Íme puszta adatokban két fájdalmas sorstragédia.
+ Dankanits Ádám (sz. 1928) meghalt negyvenkilenc évesen a nagy földrengésben kisfiát, Dankanits Lászlót (sz. 1969) óvón átölelve. Gyermeke anyja, D. Varga Katalin (sz. 1938?) meghalt autóbalesetben 1978-ban.
+ Szilágyi Domokos (sz. 1938) öngyilkos lett Kolozsváron 1976-ban. Hervay Gizella (sz. 1934) öngyilkos lett Budapesten 1982-ben. Gyermekük, Szilágyi Attila Kobak meghalt tizenhat évesen Dankanitsék házában a bukaresti földrengésben.
Feldolgozhatatlan.
