Bevallom, olykor haragszom ötvenhatra. Azt kérdezem magamtól, hogy ugyan mi értelme volt, ha az utóbbi harminc évben inkább és egyre inkább azt láttam, hogy a diktatúrával akkor van baj, ha idegenektől származik. Ilyenkor feltétlenül rámutatnak valamire-valakikre, akik a rossz rendszert ránk erőszakolták, és Németország, a Szovjetunió, „a zsidók” be is töltik a gonosz szerepét. Ha egy magyar vezető hadonászik autoriter gesztusokkal, az viszont nem baj.
És hát a mai nemzedék az ötvenhatosok unokáiból áll. Természetesen nem vagyunk, nem is lehetünk és gyakran nem is akarunk olyanok lenni, mint a felmenőink, de hát valamiért mégiscsak szeretjük őket! Láthatatlan hajszálereken mégis belénk szivároghatott volna az a szabadságvágy, mely életük egy pillanatában annyira jellemző volt rájuk.
Idáig érve megnyugszom, hiszen 1989-et ugyanezért fitymálják sokan, holott akár megesküszöm, hogy az apáink meg mi szintén szabadságvágyból mentünk utcára, meg azért, mert elegünk lett az embertelen és bennünket a nyomor szélén tartó zsarnokságból. És rátalálok arra a meghatározásra vagy képre, amellyel a legjobban lehet jellemezni ezeket a kitöréseket.
Ez a kép pedig a magunk fölötti pillanat. Paradox kifejezés: benne is vagyunk, meg nem is: a legjobb önmagunk van ott, ez azonban ritkán, esetleg soha nem ismétlődik meg többé. 1956 után puha diktatúra következett, de mégiscsak diktatúra; 1989 után sok minden, míg végül ismét elkezdtek a kemény vezetőkért rajongani.
A szabadság utáni vágy és igény, a szabadság követelése nem az ember természetes állapota. Azt kell ünnepelnünk, hogy olykor ennek ellenére megszólal, és szépen hallatja dallamát.