1945 két kapitulációja: a náci Németország összeomlása májusban, néhány hónappal később pedig Japán teljes vereségét elismerő szeptemberi fegyverletétele. Ezek nem csak átrajzolták, de újra is formálták a már addig is sokszor össze-vissza szaggatott világot. S a kettő együtt mindmáig nemzedékek sora számára vált velünk élő történelemmé Keleten, Nyugaton, Északon, Délen. Ezért sem profetizálható úgy a 21. század sok más okból is megjósolhatatlanul bizonytalan jövője, mintha nem a 20. század világháborúi okozták volna az emberiség eddigi legpusztítóbb katasztrófáit.
Amelyek nem ismétlődhetnek meg, mert nem tudnak megismétlődni.
S hogy ebben mi a magyarok szerepe, a Wall Street Journal éppen a napokban emlékeztetett rá: „Az 1930-as és 40-es években a nácik és a fasizmus elől menekülő olyan tudósok nélkül, mint Albert Einstein, Enrico Fermi, Neumann János, Szilárd Leó és Teller Ede nem lett volna atombomba, és a második világháborút valószínűleg csak Japán elhúzódó, brutális inváziója árán lehetett volna befejezni, sok további élet feláldozásával.”
A német kapituláció első lépéseként Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke 1945. május 7.-én hajnalban, 2 óra 41 perckor, a franciaországi Reims egyik iskolaépületében, amely már hónapok óta a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower tábornok harcálláspontja volt, aláírta a feltétel nélkül kapitulációt rögzítő okmányt. A kapituláció azonban valójában csak másnap, 1945. május 8.-án 23 óra 01 perckor (a világ Berlintől keletebbre eső részén már 9-ike volt) lépett életbe, amikor a Vörös Hadsereg által elfoglalt német fővárosban ünnepélyesen véglegesítették a náci birodalom összeomlását. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő szovjet Zsukov marsall színe előtt, aki az okmányt Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte.
Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszán történt, néhány hónappal azt követően, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott.
Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.
Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az épületben, amely rideg kőházként maradt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján. A társalgásból pedig igazában a német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak.
Japán hivatalos kapitulációjának időpontja helyi idő szerint 1945. szeptember elseje, a világ nagyrészén pedig másodika. Pedig Hirohito japán császár már augusztus 15-én rádión bejelentette, hogy Japán kapitulál a szövetségesek előtt. A győztes hatalmak azonban úgy időzítették, hogy a második világháború hivatalosan pontosan kitörésének – az 1939. szeptember elsejei, Lengyelországgal szemben végrehajtott német agresszió – hatodik évfordulóján érjen véget a japán fegyverletétel aláírásával.
A kapitulációról készült megrázó amerikai dokumentumfilm azóta is körbejárja a világot. Engem történetesen 1980-ban, a japán kapituláció 35. évfordulóján az MTI berlini tudósítójaként – meglepő helyen – a szintén joggal győzelmet ünneplő Szovjetunió NDK-beli nagykövetségén talált meg. Pjotr Abraszimov nagykövet az ünnepi alkalomra hívott össze nemzetközi sajtóértekezletet, amelyen tárgyszerűen, az 1975-ben született akkor még „divatos”. de azóta szinte elfelejtett „helsinki” szellemben, a békés egymás mellett élést hangsúlyozva mondott köszöntőt.
A háborúban elhunytak emlékére és a békére ittunk, oroszok, németek, japánok, amerikaiak…
Hirosima és Nagaszaki drámai korszakhatár lett katonailag, politikailag, technikailag: az emberiség elpusztíthatja önmagát. Ennek felismerése a 2. világháborút hamarosan követő, 1946-ban kirobbant sok évtizedes hidegháború leginkább kiélezett pillanataiban (beleértve a koreai háborút) is visszatartotta a kétpólusúnak nevezett világ szuperhatalmait, hogy megkockáztassák annak globálisan forróvá válását.
Ma pedig a kérdések kérdése: mindenki, aki így vagy úgy felelőséggel tartozik az emberiség sorsáért, kellően tudatában van-e annak, hogy az 1989-91-es világhatalmi forgószelek hatására azóta sokpólusúvá bonyolódott viszonyok ezen mit sem változtattak?! Sőt!
A világ folyamatosan újabb és újabb, jórészt maga okozta sebektől szenved. A világszerte tisztelt történész, Yuval Noah Harari okkal figyelmeztet: „Olyan hatékony új technológiákat fejleszt az ember, amelyek elpusztíthatják az emberiséget, de akár tökéletesíthetik is azt. Az a kérdés, mihez kezdünk az olyan technológiákkal, mint a mesterséges intelligencia és a biotechnológia.”
Francis Fukuyama Yosihiro, a sokat vitatott amerikai filozófus, politikai közgazdász és író pedig egy – magyarul is olvasható, („Poszthumán jövendőnk”) – teljes könyvet szentelt annak, hogy kifejtse, világszerte heves viták folynak ezekről a kérdésekről és a kibernetika, a biotechnológia forradalma újabb és újabb eredményeinek lehetséges jó vagy rossz következményeiről. Ezekhez tegyük hozzá a felgyorsult klímaválság, a szinte napjaink részévé vált, fanatizmusokból fakadó terrorizmus (Afganisztán, Iszlám Állam!), az új népvándorlás és legújabban a járványok kiszámíthatatlan hatásait. Mindezek ismeretében nehezen cáfolható a tudós érvelése, hogy beláthatatlan következményekkel járhat, ha nem sikerül idejében, nemzetközi szinten szabályozni ezeket a folyamatokat. Másrészt viszont megfogalmazza, amit ritkán szoktak idézni a kritikusai: „A történelem nem érhet véget mindaddig, amíg a tudomány képes új eredményeket produkálni”.
És: naponta érzékeljük, gyakran sokkolóan, hogy képes, – jókat is, rosszakat is… Ezért is heves viták tárgya a világ minden sarkában, hogy milyen lesz, lehet az emberiség „fentartható fejlődése megőrzésének” nevezett forgatagban a 21. század, hogyan formálják a ma és jövő nemzedékei.
Az örök József Attilával szólva: „Ez a mi munkánk; és nem is kevés” – Jangcénél, Volgánál, Mississippinél, Dunánál…
