1937. december 5-én délután három órakor borult, cseperésző időben kezdődött el József Attila temetési szertartása a balatonszárszói temetőben. Egyedül Judit, a volt élettárs szerette volna, ha a költő holttestét felhozzák Budapestre, és a Kerepesi temetőben József Áronné, a mama mellé temetik el, de a holttest felszállításának költségeit Hatvany báró nem vállalta, már éppen elég sokba került neki addig a költő pátyolgatása, s bár bízott benne, hogy tényleg akkora költő volt, miként a barátok állították, a bizonytalanra nem akart több pénzt áldozni (bezzeg, ha biztos lett volna benne, hogy valóban korszakos zseni volt). Jolán nehezen talált papot, mert ez elhunyt az Erdélyből jött apja után görögkeleti vallású volt, és ezt a vallást a katolikusok ferde szemmel nézték. Az istenüket sem fogadták el isten gyanánt (mintha istenből olyan sok lett volna).
Pestről összesen tizenkét barát, tisztelgő utazott le a temetésre. Illyés Gyula, a nagy ifjúkori barát, és Kozmutza Flóra, a nagy szerelem nem tette tiszteletét, mert bár tagadták, mindenki tudta, hogy ők ’37 nyarától már egy párt alkottak, és így furcsa lett volna (szerintük), ha még a temetésen is képmutatóskodnak. A falu népe kivonult. Ilyen látványosságban, úri temetésben ritkán volt részük, nem akartak róla lemaradni. Végül egy evangélikus pap vállalta, hogy az öngyilkost, akire a katolikus temetőben a temetőárok várt, elbúcsúztatja, annak ellenére is, hogy fogalma sem volt róla, mekkora zseninek mondja a szentenciákat. A barátok közül ketten, míg a szociáldemokrata párt részéről egy Budapestről érkezett személy búcsúztatta (neveket nem írok, mert aki elolvassa ezt a kis megemlékezést, úgyis azonnal elfelejtené).
A szertartás előtt a vályogból rakott szegényes ravatalozóból a barátok kihozták a fenyőből összeütött asztalt, a rajta nyitott koporsóban Szent Mihály lován elhelyezett se istenhívő, se vallásos mártírt, aki türelmesen várta a szertartás kezdetét. Az sem zavarta, hogy arcát a csendes eső összevizezi, illetve megáldja. A két halottmosó a költő elegáns, önmaga anyával csíkozott öltönyét adta rá. Eltört nyakán óvatosan húzták meg nyakkendőjét. Szép, emelkedett szavak hangzottak el, hiszen, bár még nem telt el 48 óra a végzetes tett óta, különösen a bulvár sajtónak köszönhetően mindenki tudta, hogy a halált önként vállaló fiatal, 32 éves férfi zseni volt, a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja.
A másnapi Pesti Hírlapban a régi barát, Németh Andor számolt be a temetésről, és méltatta röviden barátját. Fontos momentumként említette meg, hogy az örök békét önként felvállaló költő földi maradványai közel fekszenek a Balatonhoz, és a vasúti sínekhez, amelyeken a soha méltó elismerésben nem részesült költő meglelte hazáját, a földet, amely tiltakozás nélkül befogadta.
Ime, hát megleltem hazámat,
A földet, ahol nevemet
Hibátlanul irják fölébem,
Ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
A háborúból visszamaradt
Húszfilléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
A szép szó áll, hogy uj világ,
Jog, föld. – Törvényünk háborús még
S szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
Voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
Megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
S már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
Próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
Többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
De szebb az ősz s legszebb a tél,
Annak, ki tűzhelyet, családot,
Már végképp másoknak remél.
Forrás: Donáth László Facebook-bejegyzése 2021. december 6-án.
