Imperator Caesar Marcus Aurelius Verus Augustus, általánosan elterjedt néven Marcus Aurelius, született Marcus Annius Catillius Severus (Róma, 121. április 26. – Vindobona vagy Sirmium, 180. március 17.) – a Római Birodalom császára (161. március 7. – 180. március 17.)
A római kor egyik legsikeresebb császára, hadjárataival megszilárdította birodalma belső integritását, megerősítette a határokat a betörő népekkel (germánok, kvádok, pártusok stb.) szemben. Politikai tevékenysége ellenére magát filozófusnak tekintette, Elmélkedések című írása a mai napig a filozófiatörténet egyik legolvasottabb alkotása. Nagy hatással volt Márai Sándor, Kosztolányi Dezső és Faludy György művére. Nem érte meg a hatvanadik évét. Ő volt a császár, aki azt mondta: el ne császárosodj.
Élete
Politikusok ivadéka volt.
Édesapja korán meghalt, nagyapja nevelte és kisgyermek korától Róma leggazdagabb, patriciusok lakta részén (Collis Caelius) élt. – Fiatalon Hadrianus császár kedvelte tehetségéért, művelődési készségéért, igazságra törekvéséért, tetterejéért. – Kora gyermekkorának tanítói után tanárai közt volt Diognetus, Alexander Cotiaeum, Trosius Aper és Tuticius Proculus. Bölcseleti (retorikai) tanulmányokkal foglalkozott Herodes Atticus, Marcus Cornelius Fronto és Junius Rusticus vezetésével. Görög nyelvre, irodalomra Aninus Macer, Caninius Celer és Herodes Atticus oktatták, míg filozófiából Quintus Junius Rusticus és Apollóniosz Chalcedon személyes ismertsége volt rá a legnagyobb hatással. Formális tanulmányait a jogtudomány megismerésével fejezte be. Műveltségével – különösen görögtudásával – korának arisztokrata fiataljai közül is kiemelkedett.
Már hatéves korában – Hadrianus ajánlásával, szokatlanul fiatalon – a lovagrend (Ordo equester) tagja lett (127), majd – ugyancsak kivételezett módon – bekerült a Salii papi kollégiumba (128), ahol az évente sorra kerülő ünnepségeken nagyon komolyan teljesítette feladatait, amikre később is megelégedéssel, örömmel emlékezett vissza. Kora ifjú éveit Rómán kívül, a Birodalom határán vagy vidéken igazgatási munkával, a helyi ügyek intézésével töltötte. Amikor visszatért a városba (135), fiatal arisztokratákkal és a császári család tagjaival együtt dolgozott a Róma városának, kikötőinek, valamint a város környékének alapvető hatósági ügyeit intéző prefektusi hivatalban, részt vett vallási ünnepek megszervezésében is. Ezzel a munkával gyakorlatában ismerte meg a közigazgatás szinte minden területét, feladatát. – Quaestor (139), majd konzul (140) volt, de megismerkedett a Birodalom pénzügyeivel és a pénzügypolitikával is (triumvir monetalis). Végül Tribunicia potestas lett (147).
Hadrianus halála után Antoninus Pius, Hadrianus kívánságát teljesítve, Lucius Verussal együtt adoptálta (138). A következő években magas tisztségeket töltött be, és 145-ben feleségül vette a császár lányát, Faustinát (Annia Galeria Faustina II – 130–176). Fogadott apjának, apósának hű és meghitt fiaként/barátjaként osztozott az uralkodás gondjaiban és jártasságot szerzett a császári hatalommal járó feladatok megoldásában.
Miután megismerkedett a sztoicizmus eszméivel, azoknak megfelelően igyekezett élni. Így lett a sztoicizmus egyik legjelentősebb római képviselője. Császárként, a birodalmat ért súlyos csapások alatt is bátorságával, kötelességei kitartással történő teljesítésével, ha kellett az egyéni örömökről való lemondással, önmegtartóztatással, sokszor kimerülten és kételkedve, a konfliktusokban a természet törvényeinek megfelelően rendezett élettel, az emberi életben a tökéletesség felé törekedve is a sztoikus erényeket követte, azoknak szentelte magát.
Aurelius császár oszlopáról.
Hajlamai ellenére sok háborút kellett viselnie, különösen kormányzása elején gondoskodott népei jólétéről, részint jó törvények, részint a törvényszékek szaporítása által; maga is részt vett a szenátus ülésein, amelyet nagyra becsült, s jelentékenyebb hatáskörrel ruházott föl, mint elődei. Gyűlölte a tékozlást, igen takarékosan élt.
Lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő uralkodó volt. Nem rajta múlott, hogy uralkodása végére a pestis és a súlyos háborúk következtében a birodalom erőforrásai kimerülőben voltak. Az utódlást sikerült ugyan fia, Marcus Aurelius Commodus Antoninus számára biztosítania, akit még életében társuralkodójává választott (177), a választás azonban elég balszerencsés volt, mert Commodus sem a politikában, sem a hadviselésben nem volt járatos; ezenkívül önző is volt. Sok történész úgy véli, hogy Róma hanyatlása Commodus alatt kezdődött. Ezért gyakran úgy tartják, hogy Aurelius halála volt a Pax Romana vége. (Tovább ugyanott: lásd a Wikipédia szócikkét.)
Napjainkban Elmélkedések címen publikált írásai (XII „könyv” – fejezet) a világirodalom legolvasottabb művei közé tartoznak. A görögül írt aforisztikus naplójegyzetekben gondolkodása a sztoicizmus és a neoplatonizmus filozófiája szellemiségét tükrözi. Platonizáló sztoicista. Erkölcsiségét a szolgálat és kötelességteljesítés határozta meg, ezért is különösen értékes, tanító tartalmakat fogalmazott meg minden korszak fiataljainak.
„Az ember élete az, amivé gondolatai alakítják.”
„Sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, hanem mindig csak a jelen.”
„Sokkal súlyosabbak a harag következményei, mint okai.”
„Szerezd meg magadnak azt, ami teljesen tőled függ: légy őszinte, méltóságteljes, munkabíró, ne hajhászd az élvezetet, ne elégedetlenkedj sorsoddal, légy kevéssel beérő, jóindulatú, szabad, komoly, keresetlen, nagylelkű. Nem érzed-e, hogy mennyi mindent meg tudnál szerezni, amire nem hozhatod fel kifogásnak az alkalmatlanságot, a rátermettség hiányát? Te pedig szántszándékkal alatta maradsz a mércének? Vajon a rátermettség hiánya kényszerít rá, hogy zúgolódj, az élethez görcsösen ragaszkodj, hízelegj, testi állapotodat okold, hogy tetszelegj, hogy komolytalan légy, hogy lelkednek annyi nyugtalanságot okozz? Nem!, az istenekre nem! Mindezeket a hibákat már régen levetkőzhetted volna, s legföljebb csak azzal vádolhatnának, hogy valóban lassúbb, nehezebb felfogású vagy. Ezen is segítened kell azonban gyakorlással, s nem szabad elnézned magadnak ezt a mentségedet, vagy éppen tetszelegned benne.
„Ha nem gondolod azt, hogy bántalom ért, akkor nem is ért bántalom, s ha nem ért bántalom, akkor kárt sem szenvedtél.”
„Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság.”
„Ha embertársaddal jót tettél, mit akarsz még? Nem éred be azzal, hogy természeted szerint csináltál valamit, hanem még jutalmat is kívánsz érte? Mintha a szem fizetést kérne azért, mert lát, és a láb azért, mert jár! Mert amint ezek a testrészek arra termettek, hogy alkatuknak megfelelő működésükkel betöltsék sajátos feladatukat, úgy az ember is, aki tulajdonképpen azért születik, hogy jót tegyen, ha valami üdvös vagy közhasznú tevékenységet fejtett ki, csak azt tette, amire rendeltetett. S ezzel már meg is kapta a maga jutalmát.”
„A fájdalom nem egyéb, mint a fájdalom élénk képzelete: feszítsd meg erődet, hogy ezt a képzeletet megváltoztasd, vesd ki magadból, ne panaszkodj, és a fájdalom megszűnik.”
„Ne ijeszd magad azzal, hogy képzeletben az élet egészét átfogod! Ne sűrítsd egy gondolatba, hogy előreláthatólag milyen és mennyi baj vár rád, hanem minden egyes fölmerülő esetben tedd föl magadnak a kérdést: mi ebben a dologban a tűrhetetlen és elviselhetetlen? Bizony szégyellnéd bevallani! Azután idézd emlékezetedbe, hogy sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, hanem mindig csak a jelen. Ennek a súlya pedig kisebbedik, ha egymagában körülhatárolod, és ha értelmednek szemrehányást teszel, hogy még arra sem képes, hogy a jelent önmagában elviselje.”
„Fogadd a dolgokat gőg nélkül, válj meg tőlük könnyű szívvel.”
„Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélére vágyva vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint saját lelkébe, különösen, ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség tölti el. A békesség pedig azonos a lélek harmoniájával. Ne vond tehát meg önmagadtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, s újhodj meg lélekben.”
„Ha valaki meg tud győzni, hogy nem helyesen gondolkozom vagy cselekszem, akkor változtatni fogok rajta, mert én is az igazságot keresem. De az, aki kitart a butaság mellett, árt.”
„Ha nem illik, ne tedd! Ha nem igaz, ne mondd! A kezdeményezés legyen mindig a tied!”
„Fél valaki a változástól? Hát létrejöhet-e valami változás nélkül, van-e a közös természet számára valami, ami kedvesebb és megszokottabb nála? Tudsz-e fürdeni, ha a tüzelőfa el nem változik, tudsz-e táplálkozni, ha az ételek el nem változnak, általában történhetik-e valami hasznos változás nélkül? Nem látod-e, hogy a magad elváltozása hasonló dolog, és ugyancsak szükségszerű velejárója a közös természet rendjének?”
„Az igazságok közül, melyekre szemedet függeszted, kettő legyen mindig kéznél. Először, hogy a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez, hanem kívül vannak rajta, mégpedig mozdulatlanul; minden izgalom tehát a belső felfogásból fakad. Másodszor, hogy mindaz, amit látsz, hamarosan megváltozik, sőt megszűnik. Állandóan gondolj rá, hogy mennyi változásnak voltál már te is a tanúja. A világ változás, az élet felfogás dolga.”
„Egyáltalán ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.”
„Az anyag szakadatlanul áramló folyó; a természet tevékenysége folytonos változásban nyilvánul meg, a végső ok ezer meg ezer fordulat szövevényében bujkál. Szinte semmi állandó nincs, s lábunknál tátong a múlt és jövő feneketlen, mindent fölfaló mélysége. Hogyne volna hát esztelen, aki ilyen körülmények között felfuvalkodik vagy szorong vagy jajgat, mintha valami akár egy ideig, akár tartósabban kellemetlenséget okozhatna.”
„Közel az idő, mikor mindent elfeledsz; közel az idő, mikor téged minden elfeled.”
„A halál mindannyiunkra rámosolyog. Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog.”
