Vers a vén cserfához
Te, vén cserfa, kit kiégetett a villám
és közeledsz a végedhez,
hamvadol,
ne sajnáld hajdani,
sötétzöld, gazdag lombodat,
ami most szőnyegként terül,
ha ledőlsz, békében alhatol.
Vannak hőslelkű ifjak,
kik fáklyaként égetik
lángoló szivük
és a szálló szikrákból
a dombok oldalán
ezernyi új lila-fény fakad:
mernek már a lelkek álmodozni
a Körösök partján, a Leveles alatt.
Dalokba fonják ébredő álmukat,
harmatlepte népi meséket mondanak
és dal, mese, szépség kell már nekik,
hogy felékesítsék az összevont-szemöldökű,
komor életet.
Oda nézz, napkeleten, a láthatár alján
hajnalpiros, ragyogó csík feszül és a rossz lelkiismeretű sötétség
az éjszakából osonva menekül.
Veterán Cserfa, szelíden dőlj el!
Alhatod már boldog álmodat.
Félig még gyermek
Félig még gyermek, félig már nő.
Mandulavágású, szabályos arc.
(Művészkéztől révületben odavetett, ihletett rajz.)
A szemek még lesütött szemek.
De majd, ha kinyílik a pillák sűrű sátora,
kigyullad és rózsaszínben lángol a finommetszésű kámea.
Szeretném elkísérni útjain vállára téve szellemkezemet,
hinni, hogy fiatal lányt
szakadék szélén őrizni lehet.
Még néhány lépés és elérem
az elíziumi réteket.
Az erdő sűrűjéből fehér kéz
utánam búcsút integet.
Megjelent A Hét II. évfolyama 34. számában, 1971. augusztus 20-án.