Kissé elkéstünk nagy írónk születése „kerek” évfordulójának jelzéséve. Cserében több rovatunk is felidézi alakját, munkásságát, jelentőségét.
Mikszáth Kálmán (Szklabonya,[1] 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.) magyar író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy Társaság és Petőfi Társaság rendes tagja, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktora.
*
Neves és művelt felmenőkkel bíró családban született Szklabonyán (Nógrád vármegye), Mikszáth János jómódú földbirtokos, és a kisnemesi származású farádi Veress Mária evangélikus vallású szülők fiaként. A Mikszáth felmenők felső-magyarországi lutheránus lelkészek voltak, ugyanakkor az elterjedt tévhittel ellentétben nem voltak nemesek.
A család a nevét „Mixadt” alakban írta a XIX. század kezdetéig.
Mikszáth ősei, így dédapja, ükapja, valamint annak testvére a teológiát Wittenbergben és Jénában hallgatta, s nevelőként nemesi családokhoz jutottak be, majd Gömör, Nógrád és Sáros megyékben teljesítettek szolgálatot. A lelkészi szál az író nagyapjánál tört meg, aki szakítva a családi tradícióval, a nagykürtösi földesúr kocsmárosa volt. Mikszáth Kálmán édesapja, Mikszáth János is ott született, de szüleivel később Ebeckre költöztek át, ahol a tekintetes ebecki középbirtokos uraság árendás mészárosa és kocsmárosa lett. János a helybéli születésű nemes Veres Máriát vette feleségül.
Három gyermekük született: Mária, Kálmán és Gyula. A család valószínűleg 1843 után költözhetett Szklabonyára, ahol az apa előbb a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte, később, az 1860-as évek második felében pedig már „gazda” (legalábbis ez a megjelölés olvasható ekkor fia bizonyítványában). Földjüket közel száz holdra becsülték és a család jómódját is bizonyította az a tény is, hogy két cselédet, juhászt és szolgálólányt tartottak.
Mikszáth iskoláit nagyrészt Rimaszombatban járta, 1857 és 1863 között, az utolsó két osztályt azonban Selmecbányán végezte, ahonnan 1868-ban Pestre került, ahol jogi tanulmányokat folytatott, de diplomát nem szerzett.
Iskolái befejeztével visszatért Nógrád megyébe, ahol 1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. Itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányoznia a vármegye uraságait. 1872-ben ügyvédbojtár lett, emellett megpróbálkozott az újságírással is: különböző fővárosi lapok közölték cikkeit, többek között az Igazmondó, Szabad Egyház, Fővárosi Lapok és a Borsszem Jankó.
1873. július 13-án feleségül vette Mauks Mátyás leányát, Mauks Ilona Máriát. Még ebben az évben meghaltak szülei a kolerajárványban, s ő feleségével együtt a fővárosba költözött. Nagy nyomorban éltek. 1874-ben halt meg háromnapos korában első gyermekük. Felesége megbetegedett és hazaköltözött szüleihez.
Ezután ő is visszahúzódott szülőfalujába, Szklabonyára, ahol azonban anyja a családi birtokot még halála előtt bérbe adta, így abból sem tudott megélni. Az 1874-es megyei tisztújításon mint aljegyző jelöltette magát, de megbukott. Visszatért Pestre, s az irodalommal kezdett komolyabban foglalkozni.
El akart válni feleségétől, mert azt gondolta, hogy rendes jövedelem nélkül nem méltó a feleségéhez. Mivel ő nem akart válni, az akkor még sikertelen író azt hazudta neki, hogy mást szeret. 1878-ban váltak el. Miután Mikszáthnak rendes jövedelme lett, 1882-ben újra összeházasodtak. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1910-ben, Budapesten halt meg.
*
Írói pályája nehezen indult, mivel stílusa, eredetisége elütött korának megszokott normáitól, ezért a szerkesztők az írásaiból sok részt egyszerűen kihúztak. 1874-ben jelent meg első önálló műve, az Elbeszélések, két kötetben, de nem kapott komolyabb figyelmet. Pár évig különböző napilapoknál dolgozott, azonban sikertelensége miatt elkeseredve, 1878-ban Szegedre ment, és a Szegedi Naplónál helyezkedett el, újságíróként. Ott aratta első írói sikereit: az 1879-es szegedi árvíz és az ezután következő királyi biztosi korszak hálás témákkal szolgált neki. Karcolataiban a biztosi tanácsot csipkedte, s megörökítette Tisza Lajos és munkatársainak alakját.
1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett. Ez idő tájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így ő maga is a Pesti Hírlaphoz került. Eleinte néhány mellékesebb rovatot vezetett, de alig fél év múltán karcolataival annyira megkedveltette magát a lap olvasóival, hogy Jókai Mór mellett az egyik legkeresettebb szerző és humorista lett. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt neve jelzése nélkül, igen gyakran Scarron, illetve sok más egyéb álnévvel is jegyezte. 1882-ben Mikszáth kiküldött tudósítóként követte végig a híres tiszaeszlári vérvád per tárgyalásait, komoly oknyomozói munkát végezve „megkeresett filoszemitát, antiszemitát, dzsentrit, polgárt és parasztot, megpróbált elfogulatlanul tudósítani a perről”, melyért az egyik oldal antiszemitának a másik zsidóvédőnek bélyegezte.
1881-ben a Petőfi Társaság, 1882. február 8-án a Kisfaludy Társaság választotta tagjává, 1889. május 3-án pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő volt, előbb az erdélyi Illyefalva, majd 1892-től Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával.
1896. július 15-én a budapesti újságírók egyesülete elnökévé választotta. 1898-ban hozzájárult az Országos Hírlap megalapításához, s annak megszűntéig (1899. január 24.) főszerkesztője volt.
1899. február 8-án lemondott a budapesti újságírók egyesületének elnöki tisztéről. 1903-tól Az Újság főmunkatársaként dolgozott.
1907-ben összegyűjtött munkáiért a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalommal tüntette ki. 1910 tavaszán ünnepelték írói pályafutásának negyvenedik évfordulóját, tiszteletére Szklabonya (szülőfaluja) a Mikszáthfalva nevet vette fel. Ezután még elutazott Máramarosszigetre, ahonnan azonban már nagybetegen tért vissza, s néhány nap múlva, május 28-án meghalt.
Temetésére május 31-én délután került sor. Utolsó munkája, A fekete város 1911-es megjelenését (könyv alakban) már nem érhette meg.
Mikszáth Kálmán munkái
Jókai Mór élete és kora (1910-as évekbeli kiadás)
A batyus zsidó lánya (1871)
Ami a lelket megmérgezi (1871)
A lutri (1872)
Nibelungok harca (1873)
Pecsovics világ (1874)
Elbeszélések. Budapest, 1874, két kötet
Tündérvilág. Válogatott mesék gyűjteménye az ifjúság számára 9 képpel. Írta Kálmán bácsi. Uo., 1875
A vármegye rókája (1877)
Még újabb fény- és árnyképek (1878)
Az igazi humoristák. Cikkek a magyar nép humoráról. Szeged, 1879
Szeged pusztulása. (1879)
Falunk véneinek édes visszaemlékezése (1879)
Tisza Lajos és udvara Szegeden. Fény- és árnyképek. Írta egy ismeretlen. Budapest, 1880
Tót atyafiak. Elbeszélések és rajzok róluk (1881)
A jó palócok. 15 apró történet. Budapest (1882)
A frivol akta. Brézói ludak. A saját ábrázatomról. Bevezetéssel Jókai Mórtól (1882)
Herczeg Eszterházy Miklós kalandjai szárazon és vízen (1882)
Az ördög orsója vagy a tolpányi boszorkány históriája (1882,)
Jókai Mór, vagy a komáromi fiú, ki a világot hódította meg (1883)
Herczeg Esterházy Miklós további kalandjai. Uo. (1883)
Kavicsok. Elbeszélések. Kiadja a Petőfi-társaság (1883)
Az apró gentry és a nép. Harmincz kis elbeszélés. Írta Scarron. (1884)
Nemzetes uraimék. (Mácsik a nagyerejű). Regény. (1884)
A titokzatos fekete láda. Elbeszélés. (1884)
A tekintetes vármegye. Igaz történetek. 1885
A lohinai fű. Elbeszélés. Uo., 1885
Urak és parasztok. Uo., 1886
A két koldusdiák. Mesés történet az ifjúság számára. 1886
A tisztelt ház. Jankó János rajzaival. 1886
Club és folyosó. Politikai ötletek és rajzok (1887)
Otthon és a zöld mezőn. Gyermekek olvasmánya 1888
A beszélő köntös. Regény. 1889
Magyarország lovagvárai regékben (1890)
Tavaszi napfény. Otthon és a zöld mezőben. (Gyermekversek).
. Bennett. Uo., (1890, Ism. P. Hirlap 1889. 347. sz.)
Tavaszi rügyek. Elbeszélések az ifjúságról. Uo., 1890
Pipacsok a buzában (tizennyolc elbeszélés) uo., 1890
Mikszáth Kálmán összegyüjtött munkái: I. A tekintetes vármegye. II. Az apró gentry és a nép, III. Nemzetes uraimék. IV. Pipacsok a buzában, V. Tavaszi rügyek. VI. Urak és parasztok. VII. A két koldusdiák. A mi a lelket megmérgezi. VIII. Club és folyosó. 2. kiadás. IX. A beszélő köntös. Regény. A lohinai fű. Elbeszélés. 2. kiadás. X. Pernye. Elbeszélések. XI. A kis primás. Magyarország lovagvárai. XII. Nagyságos Katanghy Menyhért képviselő úr viszontagságos élete, kalandjai, szerencsétlensége, szerencséje és művei. Uo., 1889-1896
Országgyűlési karczolatok. Uo., 1891 (Ism. P. Lloyd 307. sz.)
A galamb a kalitkában. Uo., 1892 (Különnyomat a M. Hirlapból. Ism. Budapesti Szemle LXXI. Németre ford. Wechsler Lajos Berlin és Lipcse, é. n., cseh nyelvre Mayerhoffer G. H., Prága, 1895, tótra: Bachat)
Kísértet Lublón (1892-93)
A kis primás. Történeti elbeszélés az ifjúság számára átdolgozva. Uo., 1892 (Ism. Élet, 1891)
Az eladó birtok. Páva a varjúval. Két elbeszélés. Uo., 1894 (Ism. Budapesti Szemle LXXIX. Fővárosi Lapok 217. sz. Kath. Szemle, 1895)
Az angol kiadás címlapja (1900)
Szent Péter esernyője. Neogrády Antal rajzaival. (1895)
Beszterce ostroma. Egy különc ember története. (1895)
Társalgási leczkék. (Az elemi népiskolák számára). Kulcs a magyar nyelv megtanulásához. Uo., 1895
Huszár a teknőben és egyéb elbeszélések. (1895)
Kisértet Lublón és egyéb elbeszélések. (1896 (2. kiadás 1901, uo., németül: Sponer Andor. Lipcse, 1899)
A keresztmama meséi: A pajkos diák. A varjú esete (1897)
Prakovszky, a siket kovács (1897)
A gavallérok. Ne okoskodj Pista (1897)
Az új Zrínyiász. Társadalmi és politikai szatirikus rajz; Lampel, Bp., 1898 (Magyar könyvtár) – díszkiadásban is
Egy választás Magyarországon, vagy a körtvélyesi csíny.
A demokraták (1898)
Két elbeszélés: Homályos ügy, A táborszernagy halála. (1898)
Mikszáth Kálmán munkái. Uj sorozat. I. Szent Péter esernyője. II. Besztercze ostroma. III. Kisértet Lublón és egyéb elbeszélések. IV. Uj Zrinyiász. V. Tót atyafiak. A jó palócok. VI. Prakovszky a siket kovács. A kölrtvélyesi csíny (1900)
Különös házasság. Regény, 1-2. (1901)
A szelistyei asszonyok (1901)
A fekete kakas; Légrády, Bp., 1901
Öreg szekér, fakó hám. Újabb elbeszélések. 1901
A fészek regényei. Elbeszélések (1901)
A sipsirica (1902)
Mikor a mécses már csak pislog. Elbeszélések (1903, Mikszáth Kálmán munkái)
Akli Miklós cs. kir. udv. mulattató története (1903)
Az én kortársaim; Athenaeum Ny., Bp., 1904
A németke és egyéb elbeszélések; Lampel, Bp., 1905 (Magyar könyvtár)
A paraszt-kontesz és egyéb elbeszélések; Pallas Ny., Bp., 1905 (Érdekes Könyvtár 2. évf.)
A vén gazember; Révai, Bp., 1906 (Mikszáth Kálmán munkái)
Világít este a szentjánosbogár is; Révai, Bp., 1906 (Mikszáth Kálmán munkái)
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1906-07)
Jókai Mór élete és kora, 1-2.; Révai, Bp., 1907 (Mikszáth Kálmán munkái)
——————
A gyerekek; Révai, Bp.. 1910 (Mikszáth Kálmán munkái)
Apró vázlatok és rajzok, 1-2.; Révai, Bp., 1910
Nagyobb elbeszélések; Révai, Bp., 1910 (Mikszáth Kálmán munkái)
Kisebb elbeszélések, 1-3.; Révai, Bp., 1910
Két választás Magyarországon; Révai, Bp., 1910 (Mikszáth Kálmán munkái)
Az igazi humoristák. Olvasmányok, útijegyzetek, tárcacikkek; sajtó alá rend. Rubinyi Mózes; Révai, Bp., 1910
A fekete város, 1-3. Franklin, Bp., 1911
Töviskes látogatóban. Elbeszélések; Franklin, Bp., 1912
Emlékezések, tanulmányok; Franklin, Bp., 1914 (Mikszáth Kálmán hátrahagyott munkái)
Szeged könyve, 1-2.; Révai, Bp., 1914
A saját ábrázatomról. Vallomások, levelek, följegyzések; Révai, Bp., 1914 (Mikszáth Kálmán hátrahagyott munkái; Online)
Az én ismerőseim. Apró jellemrajzok; Révai, Bp., 1914 (Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok)
Az én halottaim. Nekrológok; Révai, Bp., 1914 (Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok)
Dekameron, 1-4.; Révai, Bp.,1914-1917
Tudós írások. Huszonegy előszó, beszédek, tudósítások; Révai, Bp., 1914 (Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok)
Anekdoták, 1-2.; Révai, Bp., 1917
Krónikás történetek; Révai, Bp., 1918
A zöld légy és a sárga mókus; Érdekes Újság, Bp., 1918 (Legjobb könyvek)
A fekete fogat; Érdekes Újság, Bp., 1919 (Legjobb könyvek)
Az amerikai menyecske. Regény-töredék; Lampel, Bp., 1919 (Magyar könyvtár)
A patronus és egyéb hátrahagyott írások 1923 (Mikszáth Kálmán hátrahagyott munkái)
Mikor az új kastély füstbement; Révai, Bp., 1928
Rajzok és szatírák; Révai, Bp., 1928
Alakok; Révai, Bp., 1930 (Mikszáth Kálmán művei)
Kálmán bácsi: Csodaszép mesék; Tolnai, Bp., 1935
Elkallódott írások; Mikszáth-Emlékbizottság, Bp., 1936
A Krúdy Kálmán csínytevései. Regény; Révai, Bp., 1943 (Regénykönyvtár)
A néhai bárány
MIKSZÁTH KÁLMÁNRÓL
Hegedűs Géza: Mikszáth Kálmán (1847 – 1910)
(…)
Érett évtizedeinek egy sajátosan ellentmondásos helyzet az alapja: kormánypárti képviselő, miközben a kormány képviselte úri világ kritikusa. De éppen ezért viselték el néha nagyon is kemény kritikáját: otthon mondotta el, fehér asztal mellett. Mint újságíró halhatatlan karcolatokban leplezte le az úri politikát, de ennek az úri politikának résztvevője volt, a legmagasabb körökben. Korábban még hitt is Tisza Kálmán liberalizmusában, és egy ideig ezt a szeretetteljes érzelmet átvitte az álliberális önkényúr fiára, Tisza Istvánra is. Közben azonban nyitott szemmel nézett, és belülről még többet láthatott, mint azok, akik kint voltak. Ez a helyzet pedig egyre pesszimistábbá tette. Pesszimizmusában azonban nem húzódott a romantikus eszmények felé, hanem egyre jobban szakított a romantikus eszményekkel, s egyre jobban valósította meg életművében a kritikus realizmust.
De csupán éles szemű és nagyon árnyaltan művészi kritikus volt, akiben semmi forradalmiság nincs. Részvéte egészével állt a szegények mellett, de nem hitt mozgalmaikban; senki annyi szeretettel nem írt a szlovák parasztokról, de érzéketlen maradt a nemzetiségi probléma iránt. Kiutat tehát semerre sem találhatott. Ő csak azt vette tudomásul, hogy Magyarországon úgy fejlődött ki a polgári élet, hogy közben megmaradt a feudalizmus is. (…)
Domokos Mátyás: Mikszáth – hamis mérlegen
(…) Nekrológjában Krúdy Gyula írta Mikszáthról, hogy „három másodpercig sem tud gondolkodni, hogy valamely derűs anekdota eszébe ne jusson”. Krúdy azonban egészen másként vélekedett ezekről az anekdotákról, mint Mikszáth „modern” kárhoztatói: „Mikszáth anekdotái, mint egy bőkezű fejedelem rendjelei, egy nagylelkű írónak az ajándékai.”
Ezt a fejedelmi prózát Kosztolányi „a magyar próza törvényének és kánonjának” tekintette, de bizonyos doktriner elmék jóvoltából ma megint ott tartunk, hogy bizonygatni kell ezeket az evidenciákat. Olyan megcsontosodott alapigazságokra kell újra meg újra felhívni a figyelmet, hogy például az anekdota, mint a figurák hátterét, lényeges tulajdonságait hirtelen-nagy fénnyel felragyogtató jellemzés eszköze, avagy az epika ősforrásából bőven merítő mese elvileg sem a művészi nagyságnak, sem az egyetemes jelentésű epika megteremtésének nem lehet akadálya. (…)
Mikszáth nem volt „elméleti” ember. „Nem bújt elméleti könyveket – állapítja meg Kosztolányi –, de csalhatatlan ösztöne folytán legöntudatosabb prózaírónk, s noha értekezésben sohasem vallott erről, többet tud az alkotás, szerkesztés, stílus csínjánál-bínjánál, mint bármely írónk.” Egy-egy odavetett megjegyzéséből – amikor például arról ír, hogy a magyar regény akkor lesz igazi magaslaton, a Háború és béke nívója körül, ha az elbeszélő az esszéista eszközeivel is hathat – az is kiderül, hogy az irodalom elméleti kérdéseiről is többet tudott, s érzékenyebben érzett rá a kortársi világirodalom nagy fényjelenségeire, mint a róla kialakult közkeletű kép alapján gondolnánk. Különös módon Dosztojevszkijre is, akinek nagyságát a 20. század kezdte igazán fölfedezni. A Bűn és bűnhődés, saját bevallása szerint, megrázta. (Nem tudott szabadulni a regény hatása alól, s ezért-e, vagy kaján kíváncsiságból, mindenesetre elküldte Tisza Kálmánnak is elolvasásra. A generális végigolvasta a regényt, s névjegyére, mellyel visszaküldte a könyvet, ezt írta: „Világrend felforgatása. Vagy minden eddigi regényt el kellene égetni, vagy ezt az egyet.” Mikszáth meg is magyarázza a pártvezér reakciójának az okát: „Az öregúrnak sehogy se ment a fejébe, hogy az író egy gyilkost és egy megtévedt lányt tesz munkájában rokonszenvessé.”)
Művészi szuverenitás és írói alkat természetes határait jelzi csupán, de semmiképpen sem a művek értékét, hogy Raszkolnyikov története már nem hatott termékenyítően Mikszáthra. „…későn olvastam. Öreg fa voltam már akkor, aki nem nőhet másképp.” Ez az öreg fa mindenesetre olyan termést hozott irodalmunkba, aminek nemcsak a magyar irodalomtörténet szempontjából van érdekessége, s ez – szerencsére – Mikszáth mai olvasótábora számára is nyilvánvaló: hiába riogatják a modernség fantomjával, műve fölényesen elviseli, hogy az irodalmi napi divat – az ő szavaival: „a léhaság istene” – ítéljen fölötte. Gyanítható azonban, hogy mindazok, akik a mikszáthi epika korszerűtlennek vélt rekvizítumai fölött fintorognak, voltaképpen a realizmussal nincsenek kibékülve, mert csekélyebb tehetségük és opportunizmusuk nem bírja el a fogalomban jelentkező igény írói és erkölcsi teherpróbáját. Ez az agresszív kisebbrendűségi érzés használja manapság a provincializmus szinonimájaként – legalábbis magyar vonatkozásban a realizmus jelzőjét, de irodalmunk igazi értékrendjét így sem tudja felborítani, mert „a lényegbeli azonosság – ahogyan egyszer Szabó Lőrinc kifejezte –, az élet teljes és biztos megformálása közös minden kor minden nagy művészetében, bármennyire külön ruhába öltözteti is a feladatokat, a technikai és világnézeti miliőt a múló idő”. – Az igazi irodalom, a Mikszáthé is, mindig több és mindig más, mint a csomagolástechnikája.
