Tisztelt Szerkesztőség, válaszolnék magam is az Új Hét körkérdésére.
1970 őszén pályakezdő rajztanár, képzőművész voltam Szatmárnémetiben. Élénken emlékszem A Hét megjelenésére, rendszeres újságolvasók voltunk, érdeklődéssel követtünk minden számot. Akkoriban a szatmári korzón volt egy Cafe-Tabac nevű bár, ahol naponta kis asztaltársaságok gyűltek össze, a frissen megjelent újságok kézről-kézre jártak.
Átéreztük, tudtuk, hogy egy fővárosi magyar lapnak más jelentősége, karaktere, üzenete van, mint a vidéki nagyvárosok kiadványainak, számomra ezért volt érdekes.
Talán 1973-ban voltam először az egyik lapszám képzőművésze, a későbbiekben erre több alkalommal sor került. Akkoriban Ágopcsa Marianna volt a képzőművészeti rovat vezetője, hivatali feladatként Szatmáron is járt, kicsit később ő nyitotta meg a bukaresti tárlatomat.
Kulturális szempontból a hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje nagyszerű, meghatározó, gyümölcsöző időszak. A Hét a többi romániai magyar kiadvánnyal együtt szerepet játszott a nyitottságával, a minőség iránti igényességével ennek a hangulatnak a tartalmasabbá tételében, közösségeket formált, fórumot teremtett az erdélyi magyarság kulturális értékei számára. Innen indult Fodor Kálmán javaslatára A Hét Képtára mozgalom is.
Nem tudom megítélni, hogy a régi lapnak milyen mértékben folytatása az Új Hét, hiszen az eltelt ötven évben nagyot változott a világ. Másként élünk, gondolkozunk, kommunikálunk, de a tartalmat böngészve, olvasva az írásokat úgy érzem, hogy szellemiségében a fentiekhez hasonló célkitűzései vannak, és bővített palettával, messzemenően kihasználva az új technikai lehetőségeket, ezeknek maradéktalanul eleget tud tenni. Ezért csatlakoztam ehhez a megítélésem szerint nagyon bátor, már-már hősies, de elsősorban közhasznú és korszerű kezdeményezéshez. Tiszta szívből kívánok kitartást, sikereket, örömöket a tartós, minőségi, mozgósító folytatáshoz azoknak, akik elindították, mellé álltak, támogatják a megjelenését.
Míg el nem felejtem: Ágopcsa Marianna több mint négy évtizede Szatmárnémetiben él, a feleségem.
Muhi Sándor
Kedves olvasónk!
Köszönjük levelét. A Körkérdéseink megválaszolására felkértek szövegeit még fent tartjuk a főoldalon, a lista természetesen lezárult, de annál inkább örülünk az önkéntes olvasói hozzászólásnak, értékelésnek. (Ez a lehetőség, a párbeszéd – és miért ne: a bírálat lehetősége, ugyanúgy, mint ötven évvel ezelőtt A Hétben – kezdettől fogva adott minden olvasónk számára, bátran éljenek vele, véleményünk szerint jobb így, mint a többi közt elvesző, futó kommentben.)
Jólesik elhinni, és erőt ad, biztatást jelent a megállapítás, hogy „A Hét (…) a nyitottságával, a minőség iránti igényességével (…) közösségeket formált, fórumot teremtett az erdélyi magyarság kulturális értékei számára”.
Muhi Sándor ma már ismert művészünk, aki, lám, annyi más művésszel, humán és egzakt értelmiségivel, tanárral, cikkíróval egyetemben A Hét oldalairól vált országosan ismertté, jelezve, hogy igazából milyen gazdagok vagyunk: vannak megbízható értékeink, amelyekre támaszkodni lehet, hogy van miért megőriznünk önbecsülésünket. Ilyen értelemben talán lapunk volt az a műhely és az a fórum, amely leginkább összeforrott az olvasóival; nem véletlen, hogy Huszár Sándor – főszerkesztő létére névtelenül – kis jegyzetet írt az első számba, meghirdetve a Fórum rovatot.
„Folyóiratot szerkesztünk, összesen… hányan is? Számoljuk csak sebtében össze! Tizenötezer meg tizenötezer az összesen harmincezer. Minimálisan ennyi. Hogyan jött ki ez a szép, kerek szám? Hát kérem: lapunk 15 000 példányban jelenik meg; költekező főmunkatársaink, az egy lejes befektetéssel dolgozó laptulajdonosok teszik az első tizenötezret, a tulajtól kölcsönkérő (vagy kölcsön orozó) spórolós munkatársak a másodikat. Ugye nem szerénytelenség, ha egy példányra két olvasót számítunk? S mert a családtagokra is gondunk volt, ezért mondottuk, hogy nem pontosan harmincezren szerkesztünk – minimálisan annyian. Most már ne tessék ránk haragudni, de szűkén vagyunk: néhány szobánkba nem férnénk be valamennyien. Ezért szerkesztő-ármádiánkból csak tizenöten kötelesek kondikát aláírni. Huszonkilencezer kilencszáznyolcvanöten távolról szerkesztenek. Kedves olvasóink, kedves társszerkesztőink! Higgyék el, levelezés útján jobban is megy. Mert ha a jelenléti-naplósok közül bárki is bíráló szóra merné nyitni száját, azt a többi kondika-aláíró úgyis azon nyomban… Tetszik ugye érteni? De a társszerkesztő hangja másfajta szólam. Tőle minden épkézláb kritikát vigyázzállásban elfogadunk. És közzé is tesszük. Ebben a Fórum nevű rovatban. Itt.”
Így indult ez a rovat, amelyben egyedülálló módon közzé adtunk kemény kritikus szövegeket is. (Persze nem is sejtve, hogy öt évtized múlva hová fajulhat sok helyen ez az olvasói megnyilvánulás: a kommentálás műfaja pallérozatlan stílusú és jellemű emberek részéről.)
Látja, milyen gondolatokat ébresztett bennünk megtisztelő hozzászólása. Köszönjük még egyszer, hogy írt, külön azt, hogy csatlakozott az Új Hét szerzőgárdájához (Michelangelo Dávidjáról szóló írása kiváló indító darabja a Mentés másként sorozatnak a Látvány rovatban!) – és kézcsók kedves volt kolléganőnknek, akivel együtt ott lehettünk ötven évvel ezelőtt A Hét indulásánál.
A szerkesztőség nevében tisztelettel és nagyrabecsüléssel,
Ágoston Hugó